Cím: Pokol
Páros: Zhang Yixing (Lay) (EXO) x Song Yunhyeong (iKON)
Műfaj: angst, enhye fluff
Figyelmeztetés: borús világkép, depresszió, szuicid hajlamok
Író: 20
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:
- Mikor akarod már ezt befejezni?
Fogd fel, hogy nem akarod. Éreztesd vele, hogy messzebbre kell mennie, hogy ez megtörténjen.
Törd össze.
- Nem tudom – válaszolom hetykén, és visszadugom a fülembe a készüléket, amelyet pillanatokkal ezelőtt rántott ki fülemből. Szekundum töredékekkel később elindul egy halk melódia, és megszűnik a világ.
A mellettem ülő férfi felhúzza orrát, majd végül csalódottan elmosolyodik. Végigszánt dús, fekete szálú hajzuhatagán, hosszú ujjai kétségbeesetten keresik egymást a széthulló rakásban – egy kicsit meg is rezdül, elfárad, ahogy elzárkózott valómat fürkészi.
- Hihetetlen vagy – sóhajtja, majd megszabadulva zoknijaitól, szerelemtől fűtött csókot nyom nyakamra, és közös ágyunkon elterül, hogy álomra hajtsa fejét. – Csak tudnám, mit kéne még tennem, ennél többet..
És azt hiszi, nem hallom, amit mond. Ő abban a tévhitben él, hogy a telefonomból áradó zene falat vág közénk, elszigetel minket, holott ez is csak egy buta álca, mondvacsinált indokkal. Egy maszk, amely engem véd, őt sérti, kettőnket pedig tönkreteszi. S bár a mosolya ott lézeng arcán, gyomron vág a tudat, hogy a görbület inkább kínos, direkt, minthogy igazi és ragyogó lenne – ennek pedig egyetlen egy oka van, egy olyasvalamilyen felesleges, idegesítő ember, mint Song Yunhyeong.
Még senki nem látott olyat a világon, hogy valakit a saját párja dönti össze, mint rosszállásból egy ártatlan kártyavárat, amely csak áll magában, s tündököl – holott ott voltunk mi, a páros, aki már régebb óta harcol együtt a világ ellen, mint a barátaink legtöbbje, mégis, ez a torztükör-effektus meglékelte a közösen eltöltött időt, s arra vár, hogy a többiek által tökéletesnek látott kapcsolatunk könnyűszerrel merüljön el a jelen kínzó perceiben, akár a Titanic.
Yixing mozgolódik, az alattunk elterülő lepelre ráncok kerülnek, egy öregember képére hasonlítva, ezzel megnevettet. Az apró kacaj olyan jelentéktelenséggel bújik ki ajkaim közül, hogy merőn lehetne állítani, sosem létezett, csak egy bizonyíték nélküli legenda, mégis, ezt a pillanatot is bezárom szívembe, oda, ahol ahová csakis az ilyen momentumoknak szabad a bejárás. A jelentéktelen, parányi, mások által észrevehetetlen, mosolygásra bíró történéseknek, a legjobb helyen, éppen a feketehajú mellett – a bajtársam, másik felem, az ember, akinél szívem kulcsa lézeng, meg ezernyi más címszóval illetett humánus lény, aki édesen szuszog, de szemei gyakran mozognak. Ismét szakadozottan alszik, mellkasa ütem nélkül ugrál fel-le, ha nem ismerném, akkor halálra rémülve hívnám a mentőket – az évek során rájöttem, megszoktam, megoldottam. Ha megkérdezem, mitől van ez, azt válaszolja, hogy álmomban is megőrülök érted, én pedig megint abba az istenverte fülhallgatóba menekülök, csakhogy ne lássa kipirult arcom, hogy mellkasomat kettészelő, rémesen gyorsan dübögő szívem hangját elnyomja a maximum hangon szóródó zene hangja, ő meg megintcsak kinevet.. És finoman rásimít hátamra, majd átölel, és gyengén megszabadít a zenei rabságból, aminek örülök, de mégsem. És utálom magam, de szeretem őt, mindennél jobban, ez meg olyan, mintha a két részre vált önmagam egymással szemben álldogálna egy szakadék szélén, míg a gyengébbiket halálba nem taszítja a másik. Talán egyszerre sikítok, meg nevetek a régóta várt vég beteljesülése miatt, de mindent elnyom az, ahogyan a gyenge Yunhyeong teste a zuhanástól felgyorsulva csapódik a kemény, nyirkos, sokat megélt anyaföld minden atomjára…
Yixing teljesen elfordul, majdhogy nem leesik az ágyról, s valami érdektelen megszólalást kezd mormolni tudat nélkül. Elmosolyodok, és tekintetem meztelen felsőtestére vezetem – markáns háta, s gerincének vonala pajzán gondolatokat kelt bennem, olyanokat, amelyek miatt vörösbe öltözik az arcom, és ugrik egyet a hangerő növelésén az ujjam. A hangszín léte még mindig nem túl magas, mégis félek, hogy felkelti a párom, így leállítom a zene monotonságát, beletemetkezve a csendbe, amelyet finoman tör meg a ritmus szerint pumpáló lélegzet a jobb oldalamról.
Felköhög.
Kiveszem a fülhallgatót a hallószerveimből, és a telefonommal együtt messzire száműzve megigazítom magamon a ruháim – fázok, még sincs kevesebb huszonöt foknál, mégis átfut rajtam egy-két rendülés. Végignézem, ahogy a mobilom landol a komód tetején, egészen pontosan a pirulás dobozaim mellett, és élettelenül kezdi el éjszakai álmát.
Megemelem a takarót, és mélyen bebújok alá. Az egész ágynak Yixing illata van, olyan, amelyet úgy imádok, férfias, védelmező, és egyszerre puha, ezért olyan ikonikus. Ezermilliárd másik közül is megtalálnám, ha kérnék – akkor az ezermilliárd alkalomkor, mikor a karjaiban fekve aludtam el.
Yixing mormog valamit, de inkább csak átvetem derekán jobb kezem, s közelebb húzódva hozzá nyomok apró csókot gerincére. Érzem, ahogy kirázza a hideg, elmosolyodok. S talán én is kapok jutalmat, de idő előtt elnyom a folyamatosan rám törő álom..
Fogd fel, hogy nem akarod. Éreztesd vele, hogy messzebbre kell mennie, hogy ez megtörténjen.
Törd össze.
- Nem tudom – válaszolom hetykén, és visszadugom a fülembe a készüléket, amelyet pillanatokkal ezelőtt rántott ki fülemből. Szekundum töredékekkel később elindul egy halk melódia, és megszűnik a világ.
A mellettem ülő férfi felhúzza orrát, majd végül csalódottan elmosolyodik. Végigszánt dús, fekete szálú hajzuhatagán, hosszú ujjai kétségbeesetten keresik egymást a széthulló rakásban – egy kicsit meg is rezdül, elfárad, ahogy elzárkózott valómat fürkészi.
- Hihetetlen vagy – sóhajtja, majd megszabadulva zoknijaitól, szerelemtől fűtött csókot nyom nyakamra, és közös ágyunkon elterül, hogy álomra hajtsa fejét. – Csak tudnám, mit kéne még tennem, ennél többet..
És azt hiszi, nem hallom, amit mond. Ő abban a tévhitben él, hogy a telefonomból áradó zene falat vág közénk, elszigetel minket, holott ez is csak egy buta álca, mondvacsinált indokkal. Egy maszk, amely engem véd, őt sérti, kettőnket pedig tönkreteszi. S bár a mosolya ott lézeng arcán, gyomron vág a tudat, hogy a görbület inkább kínos, direkt, minthogy igazi és ragyogó lenne – ennek pedig egyetlen egy oka van, egy olyasvalamilyen felesleges, idegesítő ember, mint Song Yunhyeong.
Még senki nem látott olyat a világon, hogy valakit a saját párja dönti össze, mint rosszállásból egy ártatlan kártyavárat, amely csak áll magában, s tündököl – holott ott voltunk mi, a páros, aki már régebb óta harcol együtt a világ ellen, mint a barátaink legtöbbje, mégis, ez a torztükör-effektus meglékelte a közösen eltöltött időt, s arra vár, hogy a többiek által tökéletesnek látott kapcsolatunk könnyűszerrel merüljön el a jelen kínzó perceiben, akár a Titanic.
Yixing mozgolódik, az alattunk elterülő lepelre ráncok kerülnek, egy öregember képére hasonlítva, ezzel megnevettet. Az apró kacaj olyan jelentéktelenséggel bújik ki ajkaim közül, hogy merőn lehetne állítani, sosem létezett, csak egy bizonyíték nélküli legenda, mégis, ezt a pillanatot is bezárom szívembe, oda, ahol ahová csakis az ilyen momentumoknak szabad a bejárás. A jelentéktelen, parányi, mások által észrevehetetlen, mosolygásra bíró történéseknek, a legjobb helyen, éppen a feketehajú mellett – a bajtársam, másik felem, az ember, akinél szívem kulcsa lézeng, meg ezernyi más címszóval illetett humánus lény, aki édesen szuszog, de szemei gyakran mozognak. Ismét szakadozottan alszik, mellkasa ütem nélkül ugrál fel-le, ha nem ismerném, akkor halálra rémülve hívnám a mentőket – az évek során rájöttem, megszoktam, megoldottam. Ha megkérdezem, mitől van ez, azt válaszolja, hogy álmomban is megőrülök érted, én pedig megint abba az istenverte fülhallgatóba menekülök, csakhogy ne lássa kipirult arcom, hogy mellkasomat kettészelő, rémesen gyorsan dübögő szívem hangját elnyomja a maximum hangon szóródó zene hangja, ő meg megintcsak kinevet.. És finoman rásimít hátamra, majd átölel, és gyengén megszabadít a zenei rabságból, aminek örülök, de mégsem. És utálom magam, de szeretem őt, mindennél jobban, ez meg olyan, mintha a két részre vált önmagam egymással szemben álldogálna egy szakadék szélén, míg a gyengébbiket halálba nem taszítja a másik. Talán egyszerre sikítok, meg nevetek a régóta várt vég beteljesülése miatt, de mindent elnyom az, ahogyan a gyenge Yunhyeong teste a zuhanástól felgyorsulva csapódik a kemény, nyirkos, sokat megélt anyaföld minden atomjára…
Yixing teljesen elfordul, majdhogy nem leesik az ágyról, s valami érdektelen megszólalást kezd mormolni tudat nélkül. Elmosolyodok, és tekintetem meztelen felsőtestére vezetem – markáns háta, s gerincének vonala pajzán gondolatokat kelt bennem, olyanokat, amelyek miatt vörösbe öltözik az arcom, és ugrik egyet a hangerő növelésén az ujjam. A hangszín léte még mindig nem túl magas, mégis félek, hogy felkelti a párom, így leállítom a zene monotonságát, beletemetkezve a csendbe, amelyet finoman tör meg a ritmus szerint pumpáló lélegzet a jobb oldalamról.
Felköhög.
Kiveszem a fülhallgatót a hallószerveimből, és a telefonommal együtt messzire száműzve megigazítom magamon a ruháim – fázok, még sincs kevesebb huszonöt foknál, mégis átfut rajtam egy-két rendülés. Végignézem, ahogy a mobilom landol a komód tetején, egészen pontosan a pirulás dobozaim mellett, és élettelenül kezdi el éjszakai álmát.
Megemelem a takarót, és mélyen bebújok alá. Az egész ágynak Yixing illata van, olyan, amelyet úgy imádok, férfias, védelmező, és egyszerre puha, ezért olyan ikonikus. Ezermilliárd másik közül is megtalálnám, ha kérnék – akkor az ezermilliárd alkalomkor, mikor a karjaiban fekve aludtam el.
Yixing mormog valamit, de inkább csak átvetem derekán jobb kezem, s közelebb húzódva hozzá nyomok apró csókot gerincére. Érzem, ahogy kirázza a hideg, elmosolyodok. S talán én is kapok jutalmat, de idő előtt elnyom a folyamatosan rám törő álom..
20110208
T o k y o
Az egész helyzet
irracionálisan buta, olyan igazságtalan, hogy vékony ujjaim is inkább kedvesnek
tűnnek, miközben körmeimet vezérelve mélyednek bele bőr fedte húsomba – kell
valami, ami elfedi fájdalmam, a döntésképtelenséget, az igen-nem közötti vérre
menő csatát, amely lefolyik bennem.
A magasság megrémiszt, de korántsem annyira, mint az élet.. A szemünk előtt lefolyó ideges emberek tömkelege, ahogyan a keresztbe-kasba lefestett zebrákon közlekednek, jól ismert undort kreál a torkomba, amely később egy igazi gombóccá alakul át, sírásra késztetve. Nem is, inkább csak nevetni akarok a nyomoromon, mert nem azért jöttem egészen Japánba, hogy teketóriázzak – vagy ugrok, vagy más úton érem el, de ma mindenféleképpen befejeződik valami, ebben szentül hiszek. Hinni akarok. Éppen annyira, mint a kisgyerekek a mikulásban, a húsvéti nyuszi létezésében, vagy csak éppen Isten valójában, igenis szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, ami talán megtart az élet-halál közötti felfestett peremvonalon, csak éppen nem akaródzik elérkezni.. Falat kapott, elzárták, vagy éppen én nem tudom észrevenni az unalmas napok történései között – irtózatosan jól játssza a bújócska nevű játékot, lassan meghajolok, sőt, meg is tapsolom. Talán bele kéne törődnöm, hogy a megváltás, amire egész életem során váltam, mégsem érkezik meg, kifut az időből, visszatartják..
Kifújom a levegőm, amely Japánhoz képest elég dohos, kellően hideg, s még cigarettára sincs szükségem ahhoz, hogy fojtogatni kezdjen valami, hiszen itt vannak ezek a széndioxid vegyületek, meg a folyamatosan öldöklő bűntudat, amely még az utolsó perceimben is ott áll a hátam mögött, feketébe öltöztetett kaszás álruhájában, buzdítva a végső lökésre.
Végül is, milyen szép ez a mai nap arra, hogy kipuffantsd magad, Yunhyeong..
Megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom adni alá a lovat.
- Szerintem is – sóhajtom vissza neki, az sem érdekel, hogy a tetőtéren álló, néha el-elhaladó japán hölgyek furcsán vizslatnak az idegen nyelv, frusztráltság, és furcsa viselkedés kavarodása miatt. Összeolvadnak a hangok, a nevetés pontosan ugyanolyannak hat, mintha valaki zokogna; lélekben arra várok, hogy az eső is rákezdjen, hogy legyen valami, mi elmossa a betonra ragadó vércseppjeimet, ezzel eltüntetve létezésem végét jelentő jeleket. Azonban az eső nem jön, kitisztult, felszakadozatlan nyári estét élünk, én meg húzom a számat.
Tényleg túl szép ez a nap. És itt bukok el mindig, minden egyes nap túl gyönyörű ahhoz, hogy végre egyszerűen ledobjam magamat valahonnan, vagy a kádam vize legyen utolsó fekhelyem, esetleg nem visz rá a lélek, hogy ütőerem vonalába véssek hosszú hegeket..
De a mai nap más, Yunhyeong, és ezt te is tudod. Jinhwan sem fog már ismét szeretni, anyád meg a testvéred végképp nem kíváncsi rád, holnapra pedig biztos megjön az a fránya telefonhívás az apád haláláról..
Felsóhajtok, és szerencsétlen mosolyra húzom a szám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy ékes röhögőgörcs, teljesen kinevetve ezt a kibaszott szánalmas helyzetet, amiben benne vagyok – az alattam elterülő buzgó város képe az idő elteltével kezd egyre kedvesebbé és hívogatóbbá válni, lassan elpárolog minden félelmem.
Jobb lábamat felpakolom az előttem húzódó, térdemig érő védőfal tetejére, de az úgy remeg, akár egy kocsonya, vagy egy éppen megszületett bárány, és rájövök, hogy csak eltervezve voltam ilyen határozott – a szívem elképesztő ütemben kezd el verni, félő, hogy kirobban a bordáim s tüdőm fogságából, kezeim összecsuklanak.. Kissé rám tör a hányinger, ahogy fél lábbal közelebb kerültem a halál küszöbéhez, és émelyegni kezdek. Hát, talán mégsem kell önmagamtól elrugaszkodni…
Lehet, hogy negyed, fél, de akár egy óra is eltelik, addig veszekedek magammal, tétovázok az idővel, fogalmam sincs arról, mennyi ideje is állok már ott – a telefonom valahol az otthonomban lévő ágyamon pihen, esetleg a konyhában elhelyezkedő asztalon, órám pedig a komódom tetején, így az „idő” definíciója teljesen elmerül az éterben, de nem is baj. A tudat, hogy minél hamarabb be akarom fejezni, nem visz előrébb – igazából csak türelmetlenebbé tesz, de így szűnik meg a késő este lébicoló embertömeg Tokió zsúfolt utcáin, senkinek nem kell végignéznie, ahogy mindennek vége szakad. Senki agyába nem fog beleégni a tudat, a képkockák, hogy egy aranyos téli este, lassan Valentin-nap közeledtével valaki a szeme láttára hagyott itt mindent, rendkívül undorító módon..
És akkor állok végleg a falra. Ráhelyezem a súlyom, ráharapok a kezemre – amely karmolásoktól felszakadozott, néhol véraláfutásos, szenvedő -, hogy elmúljon a kezdeti remegés, ami kicsit segít is. Minden mozdulat ügyetlen, kapkodó, és szerencsétlen, holott mennék, de még mennyire, hogy mennék, szaladnék ebből a szemét világból elfele, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Valamifajta mákszemnyi reménycsík, várakozás visszatart, nem enged cselekednem, kurvára felbosszant..
S talán egy pillanatra minden elcsendesül.
S így kezdődik a vihar előtti csend.
Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki útját teszi keresztül rajta – nem nézek hátra, azt akarom, hogy ne lásson, ugrani akarok, mindentől, mindenki elől. S hallom, ahogy az ismeretlen cigarettára gyújt, azt az apró megnyugtató hangot, amikor felpattanva tüzet hozunk létre, te jó édes istenem, de hiányzik most egy szál cigi, gondolom magamban.. Az orromat megcsapja a jól ismert dohány illata, belélegzem, elfut egészen a tüdőimbe.. Közelebb lépked, hallom lépteit, ahogy cipője ütemesen koppan a tetőn, egyre közelebb ér hozzám, hallom, ahogy kiengedi ajkai közül a cigarettafüstöt, amely eloszlik a sűrűsödő levegőben..
- Hé, hé! – elkapja kezeim, leránt a magasságból, a könnyeim pedig abban a percben elerednek, ahogy kisiklik lábaim alól a talaj, és a kedves-gonosz idegen ölelésbe vonva taszít le a biztonságba. Orromba belekúszik férfias parfümének és frissen eldobott cigarettájának keveréke, s az egyre jobban bennem érlelődő idegösszeomlás kiszökik.. Hiszen úgy zokogok, mint egy vérig sértett kisgyerek, hisztivel és egyéb idegesítő, szakadozott levegővétellel, ő meg csak szorít, szorít magához, általam gusztustalannak tartott hajamat bidizgálja, hátamat, gerincemet simogatja. De ahogy próbál csitítani, úgy törnek fel belőlem a fájó könnyek, újra és újra, s az idő pedig telik..
- Mit gondoltál itt? – kérdezi végül úgy, mintha számon kérhetne, akár egy régi ismerős, esetleg anyám, apám, akárkim, akinek egy kicsit is számítok, de én csak szipogok, taknyom-nyálam összefolyik, zokogok szüntelenül. Vizslatom sötét szemeit, nézem ajkait, ahogy szavakat formálnak, de azok nem jutnak el hozzám, egyszerűen valami falat állít közénk. Meglendíti kezeit előttem, mire észbe kapok.
- Én..én nem tudom – habogom össze-vissza, mire óvatos mosolyra húzza száját, és arrébb állva eltapossa meggyújtott cigarettáját, amelyet a nagy sietségben dobott el, majd visszatér hozzám.
- Nos, kedves Nemtudom, inkább bármi mást csinálj, mint ilyesmit – int a falra, aztán rám, én pedig elpirulok, már attól a tudattól, hogy valaki rájött a bűnre, amelyet készültem elkövetni, de nem tudom tartani magam, a könnyeim ugyanúgy özönlenek, mint előtte. – Na, ne sírj már! Istenem, csak menjünk el valamerre, gyere..
Egy órával később – amikor még mindig fogalmam nincs arról, mégis mennyi az idő -, egy számomra ismeretlen hely meleg fogadásában ücsörgünk, én, meg az engem megmentő drágalátos idegen, egy-egy felespoharat nyomorgatva kezünkben, növekvő számú soju-s üvegekkel. Teljesen szemérmetlenül bámulom, hiszen nem tudok napirendre térni felette, hova tenni; az elrángatáson kívül semmi lényeges információval nem rendelkezek róla.
Csak annyit tudok, hogy kibaszott helyes.
- Mit nézel? – töri meg a közöttünk lévő csendet, miközben poharainkba átlátszó alkoholt önt; a porcelán másodpercek alatt telik meg, arra várva, hogy valaki használhassa őt.
- Semmit – felelem meglepetten, és elfordítom pirosba öltözött tekintetem róla; rövid ideig kémlelem a környezetünket, a jókedvű emberek tömkelegét, akik rendkívül becsiccsentve érzik jól magukat barátaik társaságában, párokat, hangfalakból szóló finom, halk zene, poharak koccanása, tósztok..
..S abban a pillanatban találkozik a tekintetünk.
Hátradől székén, miután visszahelyezi a zöld üveget – fekete zakója levetve pihen székének karfáján, felsőtestén feszül hófehérre mosott inge, amelybe apró felüdülést hoz kilazított nyakkendője. Középhosszú, fekete, dús hajzuhataga keretezi kissé sárgás bőrét, s mosolyog, istenem, megvillantja ezerwattos mosolyát; hatalmasat nyelek, s nem éppen a torkomban növekvő gombóctól.
Felemeli poharát, s vár, hogy koccintsunk. Megtesszük, s lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk.
S így megy ez körökön át, addig, míg semmi sincs előttem, csak vágytól ködös szempárja, amivel érzékien mustrál, lágyan tenyerébe csúsztatott halántéka a padra könyökölve, ahonnan kémlel, s kissé fentről nézek én is rá – mosolygunk mind a ketten, nevetünk, mint két gondtalan fiatal. Gyűlnek mellettünk az üres üvegek, tányérjaink ürülnek, jókedvünk fokozódik; az emberek sorra hagyják el a helyet, de mi maradunk, ma, holnap, s azontúlig, mintha megállt volna az idő.
- H-hogy hívnak? – szakad ki belőlem a kérdés, amint ismét új körrel végzünk. A csábos valaki szemöldöke velem szemben felugrik a levegőbe, mire felnevetek.
- Zhang Yixing – feleli nehezen, erős kínai akcentussal, amelyet túlontúl aranyosnak vélek, s bár nem ismerem, részegen olyan, akár egy nagy gyerek, mint egy tejbetök, s talán az én szívem is megolvad egy kicsit. – És téged, Mr. Nemtudom?
- Song Yunhyeong – mondom. – K-kínai vagy?
- Kínai, aki Koreában dolgozik, - kezdi lassan, tagolva. Erősen artikulál, amely olyan viccesnek hat, hogy alig bírom visszafojtani a feltörekvő nevetésem. – de elküldték Japánba. És te, te mit kerestél itt?
Lehajtom a fejem, és kivételesen üres poharam alját kezdem vizslatni. Mosolyom éktelenül ott virít ajkaimon, olyan, mintha oda lenne ragasztva. S aznap estére eldobom minden gondom, gondolom én.
- Az élet értelmét – nézek fel szemeibe. – De azt hiszem, megtaláltam.
-
A feltörekvő Nap sugarai élesen virítanak be az ablakon, egyenesen arcomra; az erős fény megtörik, ahogy becsukom szemeim, s oldalra fordulva az engem ölelő Yixinget bámulom a csendben. Nem történik semmi, mégis minden lejátszódik bennem – egy fél évtizednyi szeretet, megbízás, támasz, és a férfi, aki ugyanúgy szuszog, mint órákkal ezelőtt, akkor, mikor megint újraálmodom a majdnem végzetes éjszakám varázsát, az estét, a születésnapom, amely legtöbbször átoknap volt, onnantól viszont a legfontosabb nap az életemben. És mosolygok. Figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, s nyugtázom, mennyire is szeretem, ahogy forró lehelete nekicsapódik az orromnak, mígnem karjai erősebb szorításba fognak, s közelebb húz magához.
- Szeretlek – suttogom a félig éber Yixing bársonyos ajkaira, s apró csókokkal megajándékozva átölelem őt.
- Mondj újat – mormogja mély hangján, s egy újabb nevetésbe fulladó csókcsatába indulunk..
A magasság megrémiszt, de korántsem annyira, mint az élet.. A szemünk előtt lefolyó ideges emberek tömkelege, ahogyan a keresztbe-kasba lefestett zebrákon közlekednek, jól ismert undort kreál a torkomba, amely később egy igazi gombóccá alakul át, sírásra késztetve. Nem is, inkább csak nevetni akarok a nyomoromon, mert nem azért jöttem egészen Japánba, hogy teketóriázzak – vagy ugrok, vagy más úton érem el, de ma mindenféleképpen befejeződik valami, ebben szentül hiszek. Hinni akarok. Éppen annyira, mint a kisgyerekek a mikulásban, a húsvéti nyuszi létezésében, vagy csak éppen Isten valójában, igenis szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, ami talán megtart az élet-halál közötti felfestett peremvonalon, csak éppen nem akaródzik elérkezni.. Falat kapott, elzárták, vagy éppen én nem tudom észrevenni az unalmas napok történései között – irtózatosan jól játssza a bújócska nevű játékot, lassan meghajolok, sőt, meg is tapsolom. Talán bele kéne törődnöm, hogy a megváltás, amire egész életem során váltam, mégsem érkezik meg, kifut az időből, visszatartják..
Kifújom a levegőm, amely Japánhoz képest elég dohos, kellően hideg, s még cigarettára sincs szükségem ahhoz, hogy fojtogatni kezdjen valami, hiszen itt vannak ezek a széndioxid vegyületek, meg a folyamatosan öldöklő bűntudat, amely még az utolsó perceimben is ott áll a hátam mögött, feketébe öltöztetett kaszás álruhájában, buzdítva a végső lökésre.
Végül is, milyen szép ez a mai nap arra, hogy kipuffantsd magad, Yunhyeong..
Megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom adni alá a lovat.
- Szerintem is – sóhajtom vissza neki, az sem érdekel, hogy a tetőtéren álló, néha el-elhaladó japán hölgyek furcsán vizslatnak az idegen nyelv, frusztráltság, és furcsa viselkedés kavarodása miatt. Összeolvadnak a hangok, a nevetés pontosan ugyanolyannak hat, mintha valaki zokogna; lélekben arra várok, hogy az eső is rákezdjen, hogy legyen valami, mi elmossa a betonra ragadó vércseppjeimet, ezzel eltüntetve létezésem végét jelentő jeleket. Azonban az eső nem jön, kitisztult, felszakadozatlan nyári estét élünk, én meg húzom a számat.
Tényleg túl szép ez a nap. És itt bukok el mindig, minden egyes nap túl gyönyörű ahhoz, hogy végre egyszerűen ledobjam magamat valahonnan, vagy a kádam vize legyen utolsó fekhelyem, esetleg nem visz rá a lélek, hogy ütőerem vonalába véssek hosszú hegeket..
De a mai nap más, Yunhyeong, és ezt te is tudod. Jinhwan sem fog már ismét szeretni, anyád meg a testvéred végképp nem kíváncsi rád, holnapra pedig biztos megjön az a fránya telefonhívás az apád haláláról..
Felsóhajtok, és szerencsétlen mosolyra húzom a szám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy ékes röhögőgörcs, teljesen kinevetve ezt a kibaszott szánalmas helyzetet, amiben benne vagyok – az alattam elterülő buzgó város képe az idő elteltével kezd egyre kedvesebbé és hívogatóbbá válni, lassan elpárolog minden félelmem.
Jobb lábamat felpakolom az előttem húzódó, térdemig érő védőfal tetejére, de az úgy remeg, akár egy kocsonya, vagy egy éppen megszületett bárány, és rájövök, hogy csak eltervezve voltam ilyen határozott – a szívem elképesztő ütemben kezd el verni, félő, hogy kirobban a bordáim s tüdőm fogságából, kezeim összecsuklanak.. Kissé rám tör a hányinger, ahogy fél lábbal közelebb kerültem a halál küszöbéhez, és émelyegni kezdek. Hát, talán mégsem kell önmagamtól elrugaszkodni…
Lehet, hogy negyed, fél, de akár egy óra is eltelik, addig veszekedek magammal, tétovázok az idővel, fogalmam sincs arról, mennyi ideje is állok már ott – a telefonom valahol az otthonomban lévő ágyamon pihen, esetleg a konyhában elhelyezkedő asztalon, órám pedig a komódom tetején, így az „idő” definíciója teljesen elmerül az éterben, de nem is baj. A tudat, hogy minél hamarabb be akarom fejezni, nem visz előrébb – igazából csak türelmetlenebbé tesz, de így szűnik meg a késő este lébicoló embertömeg Tokió zsúfolt utcáin, senkinek nem kell végignéznie, ahogy mindennek vége szakad. Senki agyába nem fog beleégni a tudat, a képkockák, hogy egy aranyos téli este, lassan Valentin-nap közeledtével valaki a szeme láttára hagyott itt mindent, rendkívül undorító módon..
És akkor állok végleg a falra. Ráhelyezem a súlyom, ráharapok a kezemre – amely karmolásoktól felszakadozott, néhol véraláfutásos, szenvedő -, hogy elmúljon a kezdeti remegés, ami kicsit segít is. Minden mozdulat ügyetlen, kapkodó, és szerencsétlen, holott mennék, de még mennyire, hogy mennék, szaladnék ebből a szemét világból elfele, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Valamifajta mákszemnyi reménycsík, várakozás visszatart, nem enged cselekednem, kurvára felbosszant..
S talán egy pillanatra minden elcsendesül.
S így kezdődik a vihar előtti csend.
Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki útját teszi keresztül rajta – nem nézek hátra, azt akarom, hogy ne lásson, ugrani akarok, mindentől, mindenki elől. S hallom, ahogy az ismeretlen cigarettára gyújt, azt az apró megnyugtató hangot, amikor felpattanva tüzet hozunk létre, te jó édes istenem, de hiányzik most egy szál cigi, gondolom magamban.. Az orromat megcsapja a jól ismert dohány illata, belélegzem, elfut egészen a tüdőimbe.. Közelebb lépked, hallom lépteit, ahogy cipője ütemesen koppan a tetőn, egyre közelebb ér hozzám, hallom, ahogy kiengedi ajkai közül a cigarettafüstöt, amely eloszlik a sűrűsödő levegőben..
- Hé, hé! – elkapja kezeim, leránt a magasságból, a könnyeim pedig abban a percben elerednek, ahogy kisiklik lábaim alól a talaj, és a kedves-gonosz idegen ölelésbe vonva taszít le a biztonságba. Orromba belekúszik férfias parfümének és frissen eldobott cigarettájának keveréke, s az egyre jobban bennem érlelődő idegösszeomlás kiszökik.. Hiszen úgy zokogok, mint egy vérig sértett kisgyerek, hisztivel és egyéb idegesítő, szakadozott levegővétellel, ő meg csak szorít, szorít magához, általam gusztustalannak tartott hajamat bidizgálja, hátamat, gerincemet simogatja. De ahogy próbál csitítani, úgy törnek fel belőlem a fájó könnyek, újra és újra, s az idő pedig telik..
- Mit gondoltál itt? – kérdezi végül úgy, mintha számon kérhetne, akár egy régi ismerős, esetleg anyám, apám, akárkim, akinek egy kicsit is számítok, de én csak szipogok, taknyom-nyálam összefolyik, zokogok szüntelenül. Vizslatom sötét szemeit, nézem ajkait, ahogy szavakat formálnak, de azok nem jutnak el hozzám, egyszerűen valami falat állít közénk. Meglendíti kezeit előttem, mire észbe kapok.
- Én..én nem tudom – habogom össze-vissza, mire óvatos mosolyra húzza száját, és arrébb állva eltapossa meggyújtott cigarettáját, amelyet a nagy sietségben dobott el, majd visszatér hozzám.
- Nos, kedves Nemtudom, inkább bármi mást csinálj, mint ilyesmit – int a falra, aztán rám, én pedig elpirulok, már attól a tudattól, hogy valaki rájött a bűnre, amelyet készültem elkövetni, de nem tudom tartani magam, a könnyeim ugyanúgy özönlenek, mint előtte. – Na, ne sírj már! Istenem, csak menjünk el valamerre, gyere..
Egy órával később – amikor még mindig fogalmam nincs arról, mégis mennyi az idő -, egy számomra ismeretlen hely meleg fogadásában ücsörgünk, én, meg az engem megmentő drágalátos idegen, egy-egy felespoharat nyomorgatva kezünkben, növekvő számú soju-s üvegekkel. Teljesen szemérmetlenül bámulom, hiszen nem tudok napirendre térni felette, hova tenni; az elrángatáson kívül semmi lényeges információval nem rendelkezek róla.
Csak annyit tudok, hogy kibaszott helyes.
- Mit nézel? – töri meg a közöttünk lévő csendet, miközben poharainkba átlátszó alkoholt önt; a porcelán másodpercek alatt telik meg, arra várva, hogy valaki használhassa őt.
- Semmit – felelem meglepetten, és elfordítom pirosba öltözött tekintetem róla; rövid ideig kémlelem a környezetünket, a jókedvű emberek tömkelegét, akik rendkívül becsiccsentve érzik jól magukat barátaik társaságában, párokat, hangfalakból szóló finom, halk zene, poharak koccanása, tósztok..
..S abban a pillanatban találkozik a tekintetünk.
Hátradől székén, miután visszahelyezi a zöld üveget – fekete zakója levetve pihen székének karfáján, felsőtestén feszül hófehérre mosott inge, amelybe apró felüdülést hoz kilazított nyakkendője. Középhosszú, fekete, dús hajzuhataga keretezi kissé sárgás bőrét, s mosolyog, istenem, megvillantja ezerwattos mosolyát; hatalmasat nyelek, s nem éppen a torkomban növekvő gombóctól.
Felemeli poharát, s vár, hogy koccintsunk. Megtesszük, s lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk.
S így megy ez körökön át, addig, míg semmi sincs előttem, csak vágytól ködös szempárja, amivel érzékien mustrál, lágyan tenyerébe csúsztatott halántéka a padra könyökölve, ahonnan kémlel, s kissé fentről nézek én is rá – mosolygunk mind a ketten, nevetünk, mint két gondtalan fiatal. Gyűlnek mellettünk az üres üvegek, tányérjaink ürülnek, jókedvünk fokozódik; az emberek sorra hagyják el a helyet, de mi maradunk, ma, holnap, s azontúlig, mintha megállt volna az idő.
- H-hogy hívnak? – szakad ki belőlem a kérdés, amint ismét új körrel végzünk. A csábos valaki szemöldöke velem szemben felugrik a levegőbe, mire felnevetek.
- Zhang Yixing – feleli nehezen, erős kínai akcentussal, amelyet túlontúl aranyosnak vélek, s bár nem ismerem, részegen olyan, akár egy nagy gyerek, mint egy tejbetök, s talán az én szívem is megolvad egy kicsit. – És téged, Mr. Nemtudom?
- Song Yunhyeong – mondom. – K-kínai vagy?
- Kínai, aki Koreában dolgozik, - kezdi lassan, tagolva. Erősen artikulál, amely olyan viccesnek hat, hogy alig bírom visszafojtani a feltörekvő nevetésem. – de elküldték Japánba. És te, te mit kerestél itt?
Lehajtom a fejem, és kivételesen üres poharam alját kezdem vizslatni. Mosolyom éktelenül ott virít ajkaimon, olyan, mintha oda lenne ragasztva. S aznap estére eldobom minden gondom, gondolom én.
- Az élet értelmét – nézek fel szemeibe. – De azt hiszem, megtaláltam.
-
A feltörekvő Nap sugarai élesen virítanak be az ablakon, egyenesen arcomra; az erős fény megtörik, ahogy becsukom szemeim, s oldalra fordulva az engem ölelő Yixinget bámulom a csendben. Nem történik semmi, mégis minden lejátszódik bennem – egy fél évtizednyi szeretet, megbízás, támasz, és a férfi, aki ugyanúgy szuszog, mint órákkal ezelőtt, akkor, mikor megint újraálmodom a majdnem végzetes éjszakám varázsát, az estét, a születésnapom, amely legtöbbször átoknap volt, onnantól viszont a legfontosabb nap az életemben. És mosolygok. Figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, s nyugtázom, mennyire is szeretem, ahogy forró lehelete nekicsapódik az orromnak, mígnem karjai erősebb szorításba fognak, s közelebb húz magához.
- Szeretlek – suttogom a félig éber Yixing bársonyos ajkaira, s apró csókokkal megajándékozva átölelem őt.
- Mondj újat – mormogja mély hangján, s egy újabb nevetésbe fulladó csókcsatába indulunk..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése