Club 27 - 06

Cím: Club 27

Páros: Kim Namjoon (Rap Monster) (BTS) x Kim Byungkwan (Jason) (ACE)

Műfaj: slice of life
Író: 06

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Namjoon úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Namjoon hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a szíve kezd kalimpálni. Ba-bamm. Ba-bamm. Ez a hang, melyet életében először hall talán.

S a kígyó sziszegve csavarodott áldozata piciny, reszketeg teste köré. A fehér pikkelyes ördög tánca elbűvölte a kiscicát, s nem figyelt rá, hogy közben halálra ítéltetett. Manipulatív kis albínó macska - alakja, mint a puding, finom vanília ízű.

- Mit jelent embernek lenni, ebben az embertelen világban? Sőt mi több, mi értelme van? Mire mész a kedves kis pofiddal, segítőkész lelkeddel, együttérzéseddel? Eltaposnak, te meg hagyod. Éltél valaha? Megpróbáltad élvezni, legalább egyszer is? De ha próbáltad is, sikerült? Hagyták? Ennek így nincs értelme. Én felajánlom neked a spontaneitás édes gyümölcsét: magamat. Legyél velem, s tedd szebbé az én sivár, kipusztult világomat, te angyal.

Byeongkwan felsóhajt - a szúrás már nem is fáj, már rég nem fáj. Azt mondják - legalábbis egy könyvben olvasta - a vámpírok harapása is ilyen. Beléd mélyesztik tűhegyes fogaikat, te pedig egyre úszol a mámor viharos tengerében. Körülötted a világ megszűnik létezni, és csak a saját agyad kreálta valóságnak van helye. Szomorúságnak nincs maradása. Tested a lágy szellőben ringatózó tollpihe, eszed és értelmed egymást kergetik a felhők között.

- Mi ez?

- Virágot hoztam neked. Hát nem szépek?

- De ezek…

- Szárított virágok – sóhajt. – Nem hervadnak el, és gyönyörűek maradnak örökre.

- Elég szánalmasan néznek ki.

- Minket szimbolizálnak. A szerelmünket. Bár halálra ítéltetett, mint a virág, mely gyökér nélkül kénytelen lélegezni, mégsem hervad el.

A fehér dominál. Hűség, tisztaság, ártatlanság, biztonság, jóság. Byeongkwan. Namjoonnak talán azért tetszett meg első pillantásra, mert ilyen volt. Tetőtől talpig fehér, mint egy angyal. Ő pedig, más lehetőség híján az ördög megtestesítője. Hiába az álruha, nem tudja elhitetni magával, hogy a csúf valóság más lehet ennél. Kell valaki, aki felrángatja őt a pokol gyötrelmesen csapkodó lángnyelvei öleléséből.

- Mi vagyunk a cicák, ebben az őrült, állatkínzó játékban. Remegő tappancsunkkal hangtalanul lépkedtünk az úton, a kígyó mégis ránk talált, és dallamos sziszegésével maga után húzott minket. Csak ki kell várni a végét. Azt olvastam, a test belül sikamlós és meleg. Fel fognak minket zabálni.

A szem a lélek tükre, szokták azt mondani. Byeongkwané mit árul el róla? Íriszeiben hullámzik a sötétség, a rettegés, de körülötte a bőr pajkosan ráncolódik, holott ajkai nem húzódnak mosolyra. Namjooné kifürkészhetetlen, komoly és ködös. Egymással szemben ücsörögnek, és már órák teltek el azzal, hogy bámulják egymást. Ez afféle performance állapot – vagy csak a bódult tudat. „Gyönyörű vagy.” „Egy angyal.” „Csoda.” Már látják a glóriát és a pelyhes szárnyakat a másikon. Nem hamisítvány egyik sem.

- Mi ez a tetkó?

- Angyal szárnyak.

- Ha már itt tartunk, mi ez a fehér és angyal mánia nálad?

- Ezzel próbálom egyensúlyba hozni, amit elrontottam. A tisztasággal. Szükségem van valamire, ami fényesebb, és elűzi a gonosz felhőket előlem. A keresés pedig sikerrel zárult, minden beleölt energia százszorosan kifizetődött.

- Mit kerestél?

- Téged.

Keserédes sóhajok, az ágynemű anyagának sistergése majd tüzet csihol. Fülledt levegő, egy gyomorba vágóan bódító érzés. Hideg cikázik végig a bőrön, mit előtte a forróság ostromolt. Egy újabb világ kapuja tárul fel, fényességet bocsájtva az eddig vaksötétben tapogatózó fiatalokra. A valóság most egyszerre vakítóan hófehér, és szivárványszínű. Nem tudni, kié a kéz, ami végigsimít a kreol bőrön, s hogy kinek haját tépik az ujjak. Már nem létezik te és én, már nincs szó kettőnkről. Egyetlen személy. S a test tényleg meleg belülről.

- Képeket akarok! Hogy emlékezzek rád, ha már nem leszel... Mert attól félek, ez az egész az agyamra fog menni, s az szépen lassan leépül. Azt akarom, hogy mikor már a saját nevemet sem tudom, te legyél az egyetlen, akire emlékezhetek.

A dohos szobában nézegetik a polaroidokat. Egyik emlék a másik után ég el, sós vizet duzzaszt, és hamuként száll el, megszabadulva a súlyos érzelmek kovácsolta láncoktól.

- Miért?

- Nem kellenek ezek.

Byeongkwan értetlen, bánatos és megtört tekintete beleég Namjoon emlékezetébe, abba a pár diába, amivel még rendelkezik. Penészes és rothadt filmek, melyek csak kis ideig élnek, mégis, súlyosabbak, mint bármelyik másik.

Nem törődve a hideg és nyirkos hajnallal, Namjoon egy szál rövid ujjú pólóban vág neki az útnak, végigtúrva fekete cipőjében az avaron, hogy minden földi mocsok vele tarthasson utolsó utazásán.

Szemét nem bántja a csípős levegő, íriszei még sosem voltak ennyire tiszták – a köd, ami hályogként takarta el előle a rideg valóságot mindeddig, most elszáll, s akárcsak az ajkán csüngő gőzfelhő, eltűnik, nem hagyva maga után semmit, csak az ürességet.

Fekete pólót, csőnadrágot és sportcipőt visel.

Tűszúrás, sóhaj, mámorító bizsergés.

Az ember nem döntheti el, hogyan haljon meg. Valaki más dönti el helyette. Mindig valaki más. (Paolo Bacigalupi)

Szédület, remegés, bomlás.

Nem tudom visszacsinálni, sajnálom, önző voltam, sajnálom, elkéstem és sajnálom.

Szégyen, könnyek, ordítozás. Zuhanás.

A valóság megszűnik, szem fennakad, s a rángó test élettelenül terül el, felverve a port, mely gyengéd táncot lejt a befurakodó nap sugarai melegében.

Byeongkwan halovány, megfáradt mosollyal néz szét. Az emberek szánják őt.

Hazugság volt minden szó, minden érintés, minden pillantás. Az egyetlen igaz dolog a tű, és a vérébe áramló élet, melyből egyre többet követel, s mely meg is adatik neki.

A magány lassan emészti fel az embert, tudatán kívül markol a nyakra, ápolt körmeivel vérző sebeket vájva az izzadt bőrbe. A sűrű folyadék csillogva folyik le, vöröslik, mint a szem, melyből a könny csordogál.

 Byeongkwan úgy csinál, mint aki olvas, ám a könyv a kezében fordítva pihen. A lapok összefolynak, a sorokból figurák lesznek, akik táncolnak a papíron. Kéjes mozgásuk elvezeti a fiút valahová, ahol hűvös van és fúj a szél. Ekkor megpillantja őt, aki egy hófehér szövetkabátban ácsorog a hűvös fuvallatok ütközetében, s szőke hajába túrva ordítja el minden fájdalmát az égnek. Byeongkwan hátra tántorodik, mintha meglőtték volna, pedig csak a dejá vu érzése az, ami mellkason vágja. Mintha csak saját magát látná, ahogy próbálja túlsüvíteni az ég haragját.

Szíve nem kalapál – már rég nem dobog odabent semmi. A láda üres, tartalma a pokolban ugrándozik lángnyelvről lángnyelvre, egy erős marok szorításában, mely biztosítja őt, hogy sosem szabadulhat.

Mégis odamegy az angyalként tündöklő fiúhoz.

Akkor, huszonhat évesen.

The Seoul Times, Xday, August 14, 20XX

Egy titkos drogkereskedelemmel foglalkozó csoport lehet a felelős több tucat fiatal haláláért

Club 27: egy hely azoknak a fiataloknak, akik belefáradtak az életük tüskés mókuskerekébe, s nem találnak kiutat, mégis félnek a haláltól – olvashatjuk a leírást besúgónktól, aki alig tizenkilenc évesen csatlakozott hozzájuk. A fenntartók és köztük felbonthatatlan egyezség köttetik. A klubtag hátralévő idejét megszépítik, tudatmódosító szerekkel látják el őt, mindaddig, amíg be nem tölti huszonhetedik életévét. Azon a napon köteles megjelenni a vezetők előtt, akik hatalmas dózist juttatva a szervezetbe, megteszik azt a lépést, melyet a klubtag saját akaratából gyáva volt meglépni – írja.

Nem tudjuk, hogy a névtelen informátorunk épségben van-e még, de a leadott adatok alapján, a Nemzeti Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály rendőr őrnagya jelentette, hogy két csapatot is mozgósítottak a szervezet ellen. Az eljárás még zajlik, de a pontos és egyértelmű információk tudatában hamar nyomra találtak, s a mai napon három bírósági tárgyalás is esedékes. Eddig két gyanúsított került őrizetbe, elmondásuk szerint még nyolcan tartózkodnak Szöulban, s öten irányítottak a háttérből, egy közülük jelenleg Németországban él. A megtudott információk alapján a szervezet vezetőjének személyazonosságát homály fedi, így a nyomozást nem szüntetik meg, további három ügyosztály kap kutatási parancsot.

Tucatnyi fiatal hunyt el e körülmények között, de rengetegen vannak, akik éppen éltek ebben a szörnyű helyzetben. Számos áldozatot küldenek állami pénzből elvonó intézetekbe szerte az országban, hogy így menekülhessenek meg ettől a rémálomtól. Pszichiátriai és pszichológiai kezelésekben részesülnek, mind ők, mind azon családtagok, akik a felmérések alatt alkalmatlannak bizonyulnak gyermeknevelésre, hozzátartozóik további támogatásra.

Természetesen a törvényt el nem kerülheti egyik érintett személy sem. Lázadó viselkedés és saját akaratból való illegális kábítószer fogyasztás vádjával eljárás indul a fiatalok ellen, miután gyógyultnak nyilvánítják őket. A szervezet manipuláló szavai, zsarolása és feltehetőlegesen, az áldozat által visszautasított cselekedetekre való kényszerítés figyelembevételével enyhítő körülmények lépnek életbe, amelyek könnyíthetnek az amúgy is sokkos állapotban lévő – mondhatjuk azt – gyerekeken.

Szervezői megjegyzés: Innen is elnézést kérünk a 06-os írótól, amiért a gondosan megszerkesztett novella külsejét (főleg az utolsó bekezdéseknél), nem tudtuk egy az egyben visszaadni! A blogger csak a legalapvetőbb szerkesztéseket akarja befogadni, és hiába próbáltam így-úgy formázni a blogger által "elrontott" szöveget, ez volt a maximum, amit ki tudtam belőle hozni! 

Noel

Drága Jungkook! - 10

Cím: Drága Jungkook!

Páros: Kwon Jiyong (G-Dragon) (BIGBANG) x Jeon Jungkook (BTS)

Műfaj: fluff (kind of)

Író: 10

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

„Drága Jungkook!  

Nem tudom, miért írok levelet, hiszen most is a konyhában sertepertélsz. Valamit főzöl, de soha nem voltam jó abban, hogy kitaláljam, épp mit csinálsz, csupán illatról.

Néha rám pillantasz, érdeklődő tekinteteddel lesed, mit írok – szinte látszik szemeiden a kíváncsiság halvány fénye, de soha nem kérdeznél rá. Te csak várod, hogy elmondják neked.”

A fiú valóban minden harmadik másodpercben kedvesére pillantott, majd mikor a másik felemelte fejét az írásból úgy tett, mintha lefoglalná a mosogatás, vagy épp a rizs megkeverése. Kérdéseivel, amelyek megfogalmazódtak benne, nem akarta megzavarni Jiyong-ot. Úgy gondolta, ha neki is köze van hozzá, megosztja vele, idővel.

Mindig is magámnak való ember volt és ezt tudva Jungkook a legkevésbé se szerette volna kizökkenteni. Őt mindig körülvette az a bizonyos fal, hiába voltak már együtt öt hónapja. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ez azóta lett vastagabb mióta beköltözött hozzá, vagy csak nem érzékelte, míg külön éltek.

Pasztell rózsaszín pulcsijának ujját szorongatva lépett el a tűzhelytől. Szinte égett a vágytól, hogy megkérdezze: Mi az?

Végül visszafogva magát, szorításán engedett és elzárta a tűzhelyet.

„Várom a reakciód, hogy ha elolvasod, mit fogsz gondolni. Lehet, eszedbe jut, hogy ezt írtam azon a vasárnapi napon, amelyiken együtt néztük a napfelkeltét?

Vajon elmosolyodsz, olyan édesen, ahogy szoktál és rám pillantva összefutnak a nevetőráncaid? Vagy komoly fejjel végigpásztázod soraimat és elsírod magad – ahogy mindig?”

Jungkook töprengve átsétált a lakás másik felébe, levágta magát a fekete kanapéra és a szemben lévő üvegablakokon és ajtón kifelé bámulta teraszukat.

Barátja felfigyelt erre. Komisz mosoly jelent meg arcán, abbahagyta az írást.

– Na, mi történt?

Hangja végigfutott az egész helyiségen. Nem volt nagy ház, csupán egy szobás (ez nappali-konyha-étkező részt takarta, ahol tartózkodtak), fürdőszobával és galériával a kanapé felett. Ez a kis „második szint” a hálószobát jelentette ággyal, éjjeli szekrénnyel és gardróbbal.

Jungkook ránézett és elvigyorodott.

– Kész vagyok.

– Akkor eszünk? – fordult a papírjához Jiyong, azzal a szándékkal, hogy elpakol, mire a heves ellenkezés megállította.

– Nem, még nem! Nehogy abbahagyd! Fejezd be nyugodtan! Ráérünk.

– Hát jó – pillantott meghökkenve, majd visszafordult a laphoz.

Jungkook szíve szaporán vert.

Újra pulcsija ujját markolászta, igyekezett nem túl nagy feltűnést kelteni. Mindig rosszul érezte magát, ha munkája helyett a fiú rá figyelt. Neki nem kellett több figyelem annál, amennyit rá tudtak fordítani.

Megint kedvese felé pillantott. Pont szemben ült vele, így látta azt a mély szeretet, amellyel a lapra tekintett.

Arra gondolt, hogy biztos nagymamájának ír. Amint erre ráeszmélt próbált láthatatlan lenni, mert ő volt az egyedüli hozzátartozója a Jiyong-nak. Ő volt az, aki felnevelte, aki törődött vele.

„Mindenképpen ott szeretnék lenni, mikor olvasod, mert tudom mennyire lebecsülöd magad. Azt hiszed csak annyira vagy fontos, mint egy barát. Akármennyire a mi kapcsolatunk több mint baráti.

Te voltál az, aki felkarolt engem. Sejtem, te nem így látod… arra gondolsz, én voltam az, aki beengedett a házába, aki miatt lehetsz most ott, ahol vagy.  

De ez nem így van. Nagyon nem.

Felkapartál a földről a mosolyoddal, miattad lehetek én ott, ahol vagyok. Te adod az erőt a napjaimhoz. Miattad alkotok még most is.

Csodálattal nézted a szerintem legborzalmasabbra sikerült festményem, azon a kiállításon ott kilenc hónappal ezelőtt. Mérhetetlen nagy káprázattal pillantottál rám.

Abban a borzalmas sárga színű, csíkos pólódban elérted azt, hogy a legkilátástalanabb helyzetben újra felemeljem az ecsetet. Nem tudom, hogyan tetted. Hogyan érted el? Mély barna szemeiddel? Csillogó éjfekete hajaddal? Aranyos mosolyoddal?”

Jungkook aggódva nézett az órájára.

A srácra pillantva, pedig elfogta a fagyos rémület – mosolygott. Úgy igazán. Kipirosodott arccal, huncut tekintettel és szinte már szerelmes tekintettel kábította a papírt.

Biztos volt benne, hogy nem a nagymamájának címezte a levelet, hiszen olyankor komoly, céltudatos, hálás arckifejezéssel ül a levél felett. Emiatt nem is lehetett hivatalos levél sem.

Másról nem tudott, akinek levelet írna.

Hiába nem zavarhatja meg, legbelül elfogta a kíváncsiság. Kinek? Miért?

Felállt még mielőtt valamilyen ostobaságot követne el, majd halkan kisétált a fedett teraszra. Az a hely volt Jiyong kedvenc része a világban, mindig ott szeretett volna lenni, így a fiú ott érezte magát a legközelebb hozzá.

Festék foltos, színes csempe mindenütt, szinte már olyasmi látványt nyújtott, mintha direkt lett volna ilyen. Festmények a kerítésnek támasztva, mindenhol tájképek, állatok, csendéletek. Ecsetek a sarokban, vásznak össze-vissza. Kész őskupleráj, a neki mégis tetszett.

Jungkook megpillantott egy hegyet, amely előtt víz terül el. Kék és rózsaszín halvány árnyalataival lehetett borítva. Elragadta az ámulat.

Ott volt előtte. Szinte látta, ahogy gyengéd hullámzás csendesen simogatja a rövid partot. Hűvös lehetett az idő, de nem tudta volna megállapítani, hogy a nap melyik szakaszába készülhetett. A kék köd, amely fátyolként húzódhatott a hegy lábánál szinte kérlelte Jungkook-ot, hogy menjen oda, derítse ki, mint rejt.

Megborzongott.

„Rejtély volt számomra mit látsz a képeimben. Sokan dicsérték őket. Mindig azt mondogatták, hogy egyszer nagy festő lesz belőlem, de nem hittem nekik.

Mennyire jól tettem.

Hiszen nem is volt rá esélyem egészen addig, míg nem találkoztunk. Azután agyalva sem jöttem rá, hogy mi is indított el bennem egy újrakezdési folyamatot. Tudtam, hogy hozzád van köze.

Mintha amiatt folytattam volna, hogy újra lássam az arckifejezésed.

Mindenesetre a mozgalmas képeimből tájképek lettek és te nem győzted dicsérni őket. Sejtettem, hogy valamiért jobban szereted a csendéletet, mint az embereket, de nem érttetem, hogy emiatt én miért váltottam stílust.

Aztán megint eljöttél. Láttad a képeimet, percekig álltál előttük akár egy szobor. Azt hittem sokkolt a látványa – hogy már nem tetszenek. Kővé dermedtél, én pedig végig téged néztelek, vonzottad a tekintetem. Soha nem adtam egyetlen egy véleménynek sem jelentőséget, akkor mégis türelmetlenül vártam, hogy mondj valamit.

„Olyan mintha ott lennék.”

Felém fordultál és suttogtad, mintha valami titokról lenne szó.

Zavartan beletúrtam a hajamba, hiába akartam mondani bármit, képtelen voltam. Ott álltál előttem sárga-rózsaszín-kék pasztell pulcsiban, fehér gatyában. Az istenért sem mondtam volna meg, hogy mégis hogyan keveredtél ide, hiszen egyáltalán nem illettél az én művészetemhez. Mégis akkor kezdtelek el megkedvelni.”

Jungkook szédelegve tért vissza a valóságba.

Mindig is nagy fantáziája volt, de sohasem élt át olyan élményeket emiatt, mint mikor Jiyong egyik képére pillantott. Olyan helyeken járt az elméjében ilyenkor, ahová nem juthatott el.

Az első festményét a helyi újságban látta. Abban a pillanatban határozta el, hogy elmegy a kiállítására. Legnagyobb meglepetésére nem egy hetvenéves öreg bácsika fogadta, hanem egy három-négy évvel idősebb srác.

Aztán hirtelen az összesen ott találta magát.  

Egyre többet beszélgettek, noha először csak ő beszélt végig, végül lassan az egyáltalán nem beszédes művész is megszólalt.

„Ez az érzelem idővel erősödött. Mára te vagy a fényem ebben a kietlen világban. Te tudod a legjobban: soha nem tekintettem örömmel az életre. A Föld számomra olyan gyönyörű, mint amennyire undorító. Nem voltak szerető szüleim, testvéreim, kutyám, macskám. Nem jártam jó iskolába, nem voltam egy nagyszerű közösség tagja.

Egyedül a nagyim támogatott, mindenki más elnyomott. Az ecset volt az én barátom és a vászon a mi közös történetünk. Minden nap más barátommal találkoztam, s más milyen sztorit alkottam meg vele.

Tizenhét éves koromban, azonban dolgoznom kellett, mert a nagyim megbetegedett. De ezt úgyis tudod. Végül a festményeimet adtam el.

Azt akarom ezzel mondani, hogy soha nem volt pozitív világlátásom, sőt, maga az életem nem volt az. Nem beszélgettem sok emberrel, nem találkoztam senkivel.

Akkor te megjelentél és mellettem álltál, mindig ott voltál, segítettél. Megszerettelek.

Az én világom gyönyörű, de színtelen. Te lettél az én színes festékem és tudom, hogy az életem már nem lehet fekete-fehér, mint régen.”

Jungkook észrevette, ahogy két kéz óvatosan hátulról átöleli. Szendén elmosolyodott és Jiyong-ra pillantott, aki ugyanazt a virágos festményt nézte, amit ő is pár másodperccel ezelőtt.

A fiú állát párja vállán pihentette.

– Tetszik?

– Más.

– Hogy érted? – kérdezte a művész, közben próbálta visszafogni a szája sarkán incselkedő vigyort. Régebben képtelen volt mosolyogni, akkor pedig nehezére esett nem tenni.

Valóban különböző volt, mint a többi. 

– Nem tudom – komolyodott el és összeráncolta a szemöldökét. – Miért?

Megfordult az ölelésben, hogy tényleg a szemébe nézhessen.

– Más festékeket használtam hozzá – vonta meg a vállát Jiyong, mintha csak semmiségről lenne szó.

Jungkook összezavarodott.

Valóban csak ennyi lenne? – kérdezte magától, de tudta, hogy nem. Reggel óta a fiú is más volt. Érzelmesebb és sokkal vidámabb. Örült neki, de szerette a sokszor különleges látásmódját.

Mégis mintha akkor lett volna az igazi önmaga.

Meglepetésére a srác a homlokát az övének döntötte.

– Mit csinálsz? – mosolyodott el huncutul a fiatalabbik.

Jiyong mosolygó ajkaikat egymáshoz érintette. Aztán várta, hogy Jungkook kezdeményezzen. Természetesen, mint mindig megtörtént. Kezeivel közelebb húzta magához, úgy, hogy minden porcikáját érezze.

– Szeretlek.

– Mi van veled? – tolta el magától. Csuklóját a homlokára tette, hogy ellenőrizze lázas-e. 

– Egyszerűen a reggeli után nem tudok, nem vigyorogni.

Szemei mélyről jövő őszinteséget tükröztek. Jungkook egyáltalán nem értette.

„Egy szó, mint száz. Ma reggel együtt néztük a napfelkeltét. Olyan ámulattal bámultad… nem tudtam fel fogni, hogy lehet valaki ennyire oda érte. Kicsit színesebb volt, mint szokott, de semmi extrát nem találtam benne.

– Úgy néz ki, mint a festményeiden.

Nem értettem. Az enyéim nem ilyenek voltak.

– Annyira szeretem azokat a színeket, amiket használsz – pillantottál fel az ölelésemből és puszit nyomtál az arcomra.

Nem láthattad, de ledöbbentem.

Akkor jöttem rá, hogy egy dolgot soha nem mondtál nekem el – de ez nem is gond.”

Ott álltak és bámulták azt a bizonyos színes virágot. Jungkook furcsának találta, de nem szólt többet róla. Jiyong magához húzta és az ölelésébe zárta.

Azon a teraszon, amely fekete-fehér és szürke volt.

Sok színtelen festmény között.

Az egyetlen olyan előtt állva, ami tényleg olyan volt, mint ahogy a fiú leírta.

Az első színes.

„Emlékeztem arra, hogy egyszer azt mondtad: „A sárga a kedvenc színem, mert az olyan, mint a tied.”

Rád hagytam, de fokozatosan kezdett összeállni a kép.

Végül rájöttem, miért festettem tovább… mert te olyan dolgokat láttál a képeimben, az életemben, amit senki más nem.

Az én világom színes volt, mégis találkozásunkig fekete-fehérnek láttam.

A tied színtelen, de te olyan gyönyörű színeket láttál, amit senki sem.

Jiyong”

Veszélyes játék - 05

Cím: Veszélyes játék
Páros: Jung Taekwoon (Leo) (VIXX) x Kim Himchan (B.A.P)

Műfaj: angst, 

Író: 05

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett: 

A nap már éppen lemenőben volt és sötét felhők gyülekeztek az ég alján, mikor a raktár udvarára hangos fékcsikorgással fordultak be a hatalmas autók, majd ugyanilyen zajjal szálltak ki belőlük a tulajdonosaik és az épület ajtaja felé cipelték a sebesülteket, illetve egy letakart testet. Ők voltak Kim Himchan hűséges emberei, Szöul egyik vezető alvilági bandájának oszlopos tagjai, akik életüket nem kímélve vágtak bele a város egyik leghíresebb háborújába éppen egy héttel ezelőtt.

A fájdalom és a szenvedés hangjai törtek utat maguknak az ajtón keresztül, majd az emberi vér szaga is beszivárgott a kulcslyukon, miközben Taekwoon egy dohos matracon ülve zenét hallgatott. Ilyenkor elkalandozott egy kicsit és kizárta a halál gondolatát is agyából.

Kicsi, fehér macskája ölében feküdt, egy kevés megnyugvást adva a fiúnak, aki így könnyebben el tudta hinni, hogy a kegyetlenségen kívül szeretet és béke is van az életben. Kezével lágyan simogatta a törékeny testet, visszaemlékezve arra, hogy Himchanba is szorult egy kevés emberség, hisz tőle kapta az állatot szerelme jeléül. A puha bunda szinte elnyelte gazdája kezét, a halk dorombolás érzése pedig belopódzott a szívébe és sosem tűnt el onnan.

Hamarosan lábdobogás hallatszódott az ajtó felől, majd az emberek kétségbeesett segélykiáltásai, mire Taekwoon kiszaladt a szobából, de rögtön vissza is fordult, mikor megpillantotta egy ember cafatokban lógó húsát és eltorzult arcát. Úgy érezte, szemébe örökre beleégett a vér pusztító látványa. A mosdóba rohant és hányt. Nem tudta, mit, hiszen már napok óta vízen és pár szem rizsen élt. Talán csak epe csordogált szájából, égető érzést és a bánat forró bűzét hagyva maga után. Szemeiből könny csordogált, ami a gyomrából feltörekvő váladékkal keveredve tűnt el a lefolyóban.

Száját megtörölve lépett ismét ki a helyiségből, ezúttal már felkészülve az esetleges visszataszító látványra, de akkor már bevonszolták a testet az egyik szomszédos szobába, ahol halkan nyöszörögve adta át magát az örök nyugalomként közismert halálnak.

Taekwoon térdei megremegtek, az ajtó mentén lecsúszva ült végül a hideg kőre, aminek érzése már nem is bántotta meggyötört bőrét. Gondolatok ezrei lepték el agyát, de rögtön el is illantak, mikor egy közeli helyiségből előlépett Himchan. Izzó szemeivel ölni lehetett volna, de amikor meglátta párja összetört alakját a földön kuporogni, lépteit megszaporázva lerogyott mellé és szoros ölelésbe vonta őt. A fiatalabb szíve hevesen vert, nem tudta, mit kellett volna éreznie. Annyira szeretett volna úgy ölelni, mint régen, de a tűz már csak halványan pislákolt, s a szerelem édes illata vegyült az undor szúrós szagával, amit nem tudott nem beengedni magába. Fájt neki a tudat, hogy már semmi sem volt olyan, mint egykor, azonban tenni nem tudott ellene. Az ember nem választhatja meg, mit érez és mit nem. Lassan elhúzódott a magas fiú szilárd alakjától és visszavonult szobájába, egyszer-egyszer bánatosan visszapillantva rá, de aztán bezárta maga után az ajtót. Nem bírta tovább nézni azt, aki egykor a világot jelentette neki, és akiről akkor fogalma sem volt, ki lehetett. Himchan nem értette Taekwoon hirtelen mozdulatait, de tudta, mennyire nehéz volt ez neki.

Végül a fiú ismét egyedül maradt, csak ő, a sötétség és a megszürkült füzetlapok, amelyekre gondolatait vetette nehezebb napjain, mint amilyen akkor is volt. Reszketve fogta kezébe a tollat, amit párszor el is ejtett, de mindössze néhány mondat erejéig kellett szilárdan tartania, hiszen nem volt sok mondanivalója, csak szerette volna leírni az érzéseit, hátha azok megváltoznak és minden ismét a régi lehet. Ám ez sem segített, a sötét fájdalom és a félelem a párja elvesztésétől fátyolként ereszkedett le elméjére, aminek eredménye halk sírás és kétségbeesett remegés lett.

Utálta a tudatot, hogy szerelme több embert ölt meg, mint amennyit egy átlagos sorozatgyilkos. De ennél jobban már csak azt utálta, hogy mindezek ellenére nem tudott elszakadni tőle, mert bármennyire nem érezte azt, amit kapcsolatuk elején, nem tudta elképzelni, hogy elengedje párját. Ahhoz túlságosan szerette. Ezért inkább élt a saját kis világában és magát hitegette, hogy Himchan nem is volt annyira rossz ember, mint amilyennek látszott. Hiszen vett neki egy kiscicát, nem igaz?

A távolban mennydörgés hallatszódott a távolból, amire a fiú megtört alakja megremegett, az állat pedig az öléből a matrac mögé menekült. Ismét egyedül volt, amíg ujjait a nyakában lógó hold alakú medálra nem szorította, annak reményében, hogy az majd kizárja a zajokat körülötte. Egy ideig működött is a dolog, de aztán az ablakon keresztül hatalmas fénycsóvát látott, majd a dörgés mély, pusztító hangja szakította félbe a szoba feszült csendjét. Taekwoon megugrott és zokogva tépte ki nyakából a láncon csüngő medált, aztán elhajította azt a matrac másik végébe. Ő tényleg annyira hinni akarta az apró tárgy varázserejét, hogy lassan belebolondult, mikor már nem segített rajta. Pedig ő tényleg nagyon koncentrált rá, a többi már nem rajta múlt.

Az idő éjfél körül járt, mikor Himchan belépett a fülledt szobába, ahol párja a matracon összegömbölyödve feküdt és halkan szuszogott. Kezei között féltett naplóját szorongatta, ami felkeltette az idősebb figyelmét. Óvatosan kicsúsztatta azt a törékeny test erőtlen izmai közül és kíváncsian belepillantott. A lapok a bánat és kétségbeesés sötét foltjaival voltak tele és valószínűleg már vagy ezerszer el is áztak, de a kacskaringós kézírás ettől függetlenül még olvasható volt. Minden egyes mondat minden egyes szavából és betűjéből sütött a bizonytalanság és a szomorúság, de néhol talán még jelen volt a szerelem édes illata is, ami ha nem is sokszor, de megérintette Himchan orrát.

Pár gondolat elolvasását követően dühösen lökte félre a füzetet és feldúltan kirohant a szobából, meztelen talpának csattogása a konyhakövön törte meg a csendet az épületben. Hajába túrva, zaklatottan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, amiről addig nem is tudott, hogy benntartja. Gondolatai száguldoztak, nem gondolta volna, hogy Taekwoonnak ilyen ellentétes érzései voltak. Ő még mindig abban a tudatban élt, hogy minden tökéletes és szép. Tudta, hogy a munkája nem volt valami családbarát, de nem tehetett róla, beleszületett. Utálta, hogy párja, akiről azt hitte, tökéletesen megértő és odaadó, nem tudta megérteni az ő helyzetét. Utálta, hogy annyira hülyének nézte, hogy egy füzetbe írta le gondolatait, amit bármikor el tudott volna olvasni. Mintha direkt gúnyolódni akart volna vele. Agyát ellepte a vörös köd, kutakodni kezdett, majd végül megtalálta, amit annyira keresett, kést ragadott.

A reggel ugyanolyan fájdalmasan köszöntött a fiatal fiúra, mint amilyen fájdalmasan próbált küzdeni előző este a fáradtsággal, ami végül legyőzte őt. Torkát marta a hányinger, szemei előtt halvány fátyol lógott, ami meggátolta a látásban. Először azt sem tudta, hol volt, de aztán a dohos levegőből és a vér jelenlétének gondolatából rájött, hogy bizony már rég nem otthon. Kitapogatta maga mellett a puha fedelű füzetét, ami akkor nyitva hevert a matrac másik oldalán, amellett pedig a már rég eldobott hold alakú medált, de Himchant nem találta sehol, bármennyire is kereste. Pedig olyan régen aludtak egymás karjaiban utoljára, igazán hiányzott már neki.

Pislogott párat, mire a fátyol lehullott szemei elől. A szobát félhomály fedte, csak néhol szűrődtek be a nap lágy sugarai, simogatva ezzel Taekwoon arcát. Minden nyugodt volt, szinte már túl tökéletes is. De aztán szemei megálltak a sarokban, elsápadt, a boldog vigyor is lefagyott arcáról, mikor meglátta a hatalmas vértócsát, közepében pedig a fehér macska tetemét. Annak a macskának, amely Taekwoon számára a kiutat jelentette az erőszakos világból, és ami a Himchannal töltött szép időkre emlékeztette.

A macska halott volt, a kerítés túloldaláról pedig lövések hallatszódtak keveredve az emberek utolsó sóhajaival és kiáltásaival. Az ég nagyot dörrent, a háború tényleg elkezdődött.

Kalon - 01

Cím: Kalon

Páros: Park Jimin (BTS) x Yoo Kihyun (Monsta X)

Műfaj: fluff

Író: 01

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

Megszokhatatlan nyüzsgés - ezzel jár Busan egyik legnagyobb középiskolájának minden átlagos péntek délutánja. A nyers hangzavar, melyet a menekülő diákok keltenek már-már ijesztő, főleg, ha az ember csak lomhán, ráérősen, önmagába feledkezve kullog végig a szűk átjárón, szemben az eligyekvő nebulók áradatával - hiába szokványos, Park Jimin még sokadjára is savanyú fintorral a képén teszi kockára konkrét létezését, s a főbejárat helyett az azzal ellenkező irányban megtalálható földrajz szertár felé tart.

Az első alkalmak során még megpróbálta kikerülni a tömeget, de hamar realizálta, hogy bizony, csak önmagával szúr ki, ha úriember módjára igyekszik átverekedni magát az előtte monstrumként ágaskodó tumultuson. Élet-halál harc, amit a tanítás végeztével minden hétköznap megvív, azonban torkában dübörgő szívével a már bevett folyamat csak még kényelmetlenebbnek tűnik - a benne fejét fel-felütő hányingert, az émelygést és a szerelem további káros mellékhatásait nem is említve.

Agorafóbiásként talán jobb volna türelmet erőltetni önvalójára, s várni - igen, gondolt már erre, számtalanszor meg is kísérelte, de sosem járt sikerrel. Megvárni, hogy a csődület javarésze felszívódjon, legalább tíz perc semmittevést jelentene a folyosón; az pedig elmondhatatlan szekundummennyiség, melyet felesleges ácsorgással töltene el, ahelyett, hogy Kihyunnal mulatna az elmúlt hónapok során közös helyükké nyilvánított szertárban.

A várakozás nagyobb kínt jelentene, mint az a pár momentum, mialatt ismerős arcok ütköznek a vállába, s tahó módjára még őt magát hibáztatják érte. Semmi gond - vannak dolgok, amikért érdemes áldozatot hozni, s az idősebbel töltött idő pontosan efféle ügyletnek számít, ha máséból nem is, de Jimin szemszögéből biztosan.

Lehajtott fejjel halad előre, rendíthetetlenül, igyekszik nem törődni a ténnyel, miszerint alig látja a kopott, pepita mintás járólapot a sok útjába botló lábfejtől, s ha megemeli arcát sem válik áttekinthetővé a helyiség  - nem ő a legmagasabb jelenség, ki ezen falak közt valaha is megfordult, illetve folyót lehetne rekeszteni a jelenlévőkkel, így semmiként sem kedvező a helyzet számára.

Mondhatni szerencséje van, hisz jelenleg a tömegen túlnyúló probléma feszíti a koponyáját, így annak nem is szentel több figyelmet, s immáron mindenével a benne kavargó, zavaros ideákra koncentrál.

'Majd három hónapja gyakorol veszélyes hatást fiatal szívére egy felsőbb éves, gyönyörű fiú, kit a többség csak Yoo Kihyunként ismer, s még is eddig húzta-halasztotta a vallomást. Ez talán több is, mint kellemetlen, hisz nem volt mi visszatartsa – boldog-boldogtalan tisztában van szexuális orientációjával, senkit sem lep meg, ha egy vele egyneműről áradozik a bevett felállást ezzel pajkos mosollyal, s már-már irigylésre méltó könnyedséggel keresztülhúzva. Még csak prűdnek sem mondható, s nem is a visszautasítás az, ami idáig szája elé tapasztotta képzeletbeli tenyerét - a keserű félelemet, mi benne generálódott, a lehető legszokatlanabb forrás táplálta az idő múlásával egyre nagyobbra, s terebélyesebbre, mígnem az már annyira nyomta vállait, hogy kénytelenné vált cselekedni. Nem bírja tovább, bevallja, ha törik, ha szakad.

Lassan ér a sokadalom ritkított végére, s hiába várja a megkönnyebbülést, mi ilyenkor nagy általánosságban eluralkodik felette, az jelenleg még csak nem is kerülgeti. Minden bizonnyal elűzte a rettentő rémület, s a csitíthatatlan izgalom vegyülete, mik nem hagyják még utoljára végiggondolni, miként kívánja tálalni érzéseit oktondi szíve választottjának.

Kihyunról beszélünk - abban sem biztos, hogy jó ötlet-e ezt egyáltalán szavakkal közölni. Az idősebb oly' törékenynek fest, mi van, ha ártatlan, szégyenlős valóját csak összetöri Jimin heves érzelmeinek tudata, annak súlya? Nem tudja, s csak remélni meri, hogy túllihegi ezt az egészet. Olyan zűrös...

 A csend nem létezik, s meglehet, hogy nem is létezett soha - legalábbis, Jimin még csak definiálni sem tudná ebben a pillanatban. Hiába válik a folyosó nesztől mentessé, miként elhalad a kémiaterem ajtaja előtt, majd öleli körbe teljes némaság, ahogy háta mögött hagyja a következő helyiség nyílászáróját, úgy érzi, körülötte minden él, lélegzik, és rosszindulattól fröcsögő szavak által beszél.

Nem, nem őrült meg, csak a rá nehezedő nyomás az, ami ezeket a bugyuta képzelgéseket ráerőlteti - tudja, hogy ezzel nem rossz fát tesz a tűzre, még is retteg. Olyan, mintha még a dísznövények is ráförmedni készülnének, leteremteni a lábáról szerencsétlent, amiért ilyen elképesztő badarságra készül - ezen gondolatmenetet követően már jogosan mélázik el, vajon tudta nélkül sérült mentálisan, vagy csak a szerelem ment ilyen mérhetetlen módon az agyára?

Egyiket a másik után, lassacskán - nem lohol, kivételesen. Ráérősen vánszorog, mintha nem várna már rá barátja a szertár ütött-kopott, fehér ajtaja mögött - jobb is, ha nem gondol erre, az csak még inkább lelassítaná.

Máskor egyenest futótempóban halad idáig, kitörő lelkesedéssel, levakarhatatlan mosollyal a képén, s triviális, hogy ezt nem a Kihyun adta tudás váltja ki belőle. Bár feltehetőleg az idősebb is úgy véli, érdekli őt a bent rejtőző kristályok, drágakövek hadának története, keletkezésük tudományos magyarázata, valójában ez közel sincs így. Világ életében utálta természettudományokat, s ha nem létezne a felsőbb éves, valószínűleg most nem rejtegetné ezen tulajdonságát.

A már bent tartózkodó feltehetőleg nem is sejti, mire készül - látja maga előtt, ahogy a poros dobozokat rendezgeti, magában vívódva, melyik – Jimin számára érdektelen - kavics kerüljön a porondra, miről áradozzon olyan áhítattal, amit a fiatalabbon kívül senki sem ismer. Ilyen volt ő, szinte veszélyesen visszahúzódó. Ha jól tudja - márpedig feltehetőleg jól tudja -, akkor őt megelőzően a harmadéves fiúnak egyáltalán nem voltak barátai, sőt, még csak kedves ismerősei sem. Hogy is láthatta volna azt az édes mosolyt előtte bárki? Hiszen ő is csak akkor válhat tanújává, amikor a koszos szertárban ücsörögnek, a festéket magáról levedlő falak között, megviselt székeken, miközben az idősebb megfeledkezve szemérmeskedéséről, szinte dalol; egyszerűen megtelik élettel.

Ezzel kéne kezdenie. Ha ezt a monológot elő tudná adni neki úgy, ahogyan az zűrös fejében most megfogalmazódott, talán minden rendben lenne. Nem kellene attól féljen, hogy ezzel tönkreteszi őt, elveszi báját, megfosztja mérhetetlen ártatlanságától, vagy éppen kárt tesz benne. Mert ettől tart – nem akarja bemocskolni.

Megtorpan az ajtóban, pihenés gyanánt, ámbár még maga elől is titkolná, de reménykedik a megnyugvásban - feleslegesen. Tudja, hogy lehetetlen, s amíg nem tisztázza ezeket a kusza, leírhatatlan emóciókat, amik lassan komolyan az őrületbe kergetik, az is marad.

Nem ácsorog tovább. Bemegy, nem vár, nem segít kavicsot választani, csak kimondja. Ingatag lábakon ácsorog a terve, de legalább rendelkezik valamiféle elképzeléssel, ami tekintve, mennyire szét van esve, igencsak nagy előrelépés.

Ujjait igazítás céljából fúrja sötét tincseinek rengetegébe, s bánkódik, amiért sehol sem ellenőrizheti megjelenését - bár azzal amúgy is tisztában van, mennyire ocsmány a fekete-kék színkombinációban pompázó egyenruhája, melyet egy vászonnadrág, ing, s zakó képez. Alapvetően sem kedvence ezen összeállítás, hát még az évnek ezen szakaszában, a  nyár beköszöntével, mikor legszívesebben a saját bőrétől is megszabadulna az ember, nem még, hogy zakóba kényszerítsék.

Még várna, ha tehetné, de mikor puffanás hangja szökik ki a szertár zárt ajtaján keresztül, minden további nélkül, meggondolatlanul cselekszik – beront, elhiteti magával, hogy ő a nap hőse, s máris törékeny szerelmének segítségére rohanna, ha ő volna bajban. Szerencsére megint csak az anyáskodó hevessége kényszerítette cselekvésre, hisz Kihyun helyett csak pár kartondoboz hever a földön - az említett bánatos kiskutya tekintetével méregeti őket, miként ácsorog a rozoga székek egyikén, véletlenül sem kapaszkodva. Kezei között egy kis dobozkát szorongat, s mihelyst észleli Jimin jelenlétét, szemeit immáron három fő pont közt járatja szorgosan. Dobozok a földön, egy a kezében, s barátja az ajtóban - nem csoda, hogy azt se tudja, milyen arcot vágjon. Kívülről szemlélve, elég szórakoztató ez a látvány.

- Szabad megkérdeznem, hogy még is mit művelsz? - Ez az első dolog, ami kiszökik a száján, s bár hiába szeretett volna, képtelen rögtön a lovak közé csapni. Olyan ijesztően nagy súlya van a benne bujkáló szavaknak, nincs mersze azt csak úgy Kihyunra zúdítani, még baja esne!

- Rózsakvarc! - Nem kifejezetten erre a válaszra számított, már, ha csúfolható ez annak egyáltalán. Különleges nap lehet a mai; Kihyun izgatottabb, Jimin feldúltabb a megszokottnál. Szeretné megtudni, hogy az idősebből mi váltott ki ilyesmit, azonban mindenekelőtt annak örülne, ha Kihyun lemászna az instabil székről, min jelenleg álldogál.

Furcsának furcsa a viselkedése, ennek ellenére nem veszít a fényéből, tisztaságából, valahogy ezt mind megőrizve mutatja egyikét a ritkábbnál is ritkábban látható arcainak - ezért fehér. Jimin szereti őt ezzel a jelzővel illetni, mióta csak tágabb értelemben mesélt neki Kihyun a színekről. Elsőre érdekesnek fest a felvetés, miszerint egy-egy árnyalat többet jelenthet puszta nüansznál - ő maga sem értette igazán, míg az idősebb szájából nem hallotta. Nem zavaros, hülye klisékkel állt elő, inkább megszemélyesítette a színeket, s tudta nélkül azonosította önvalóját fehérként.

Mert Yoo Kihyun bizony tejszínű - ő maga a béke, az erkölcs, az érintetlenség. Akármit csinál, bármerre is sodorja őt az élet, nem számít; a környezete nemes egyszerűséggel nincs hatással rá, sosem volt, s meglehet, soha nem is lesz. Elérhetetlen, hiába nyúl felé az ember, nem érezheti őt igazán. Talán Jiminnek ez nyújtott gyenge vigaszt még a heves, követhetetlen érzések felfedezésekor - nem piszkíthatja be, ha nem ér hozzá. Minden rendben is ment, aztán...

Egyszer csak megtapintotta.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen kristálya is van a sulinak! - Hatalmas, őszinte görbület ül ki lágyvonású arcára, minek láttán a Jimin gyomrában szállást bérlő pillangók rögtön felélénkülnek, s hiába verték már át számtalanszor ezek a felelőtlen szárnyasok, most az egyszer biztos a választásukban.

Szólni sem tud, szerencsére nem is kell. Az idősebb azonnal lekecmereg az ülőalkalmatosságról, a gondosan lezárt, poros dobozt bontogatván, továbbra is gyermekded feltüzeltséggel méregetve azt. Hiába mesélné el bárkinek, minden bizonnyal senki sem hinné el neki, miféle ragyogás az, ami ilyenkor körbelengi Kihyunt – ha más is látja, nem vigyorog ily' csacskán, sőt, még csak beszélni sem beszél. Akkor mindenkitől egyaránt elvárja a minimum távolság megtartását, de ez idő tájt szinte szántszándékkal csalogatja közelebb magához Jimint, azt, aki az ő érdekében szeretne magának megálljt parancsolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek bizonyul.

Mázlija van – az idősebb annyira odavan, hogy nem is várja a beleegyezését. Ontja magából a szavakat, miként leülnek; Jimin képtelen tartani a lépést, hiába hegyezi a füleit, hallja, de nem érti mit próbál közölni vele a másik. Lényegében vért izzad, olyannyira igyekszik ellenállni, feleslegesen. Ha ráemeli tekintetét, elveszik a mérhetetlen, festői szépségében, az árnyékban, melyet arcára vet a mögöttük található ablak üvegén át beszökő napfény, minden apró részletben, ami ő, ami részét képezi. Amennyiben nem nézi, csak hallgatja, ugyan ez történik - elhagyja tudatát, együtt úszik a levegőben keringő, szép szavakkal, melyeket Kihyun tudta nélkül, már-már fájdalmas kecsességgel enged szabadjára.

- Szilicum-dioxid, SiO_2. – Mindig a tudományos résszel kezdi, mióta csak találkozgatnak a tanítást követően. Tudja, hogy Jimin mennyire ki nem állhatja a fekete-fehér, megvitathatatlan részt, így a lehető legfontosabbakat közli csupán, s utána tér rá a már vitatható témára. Meglehet, ez volt az, ami olyannyira megfogta a fiatalabbat; mihelyst kiismerte, mindent hozzá igazított, s nem magához. Sajnálatos, hogy egy majdnem földrajz bukás vezette őket idáig. - Trigonális kristályrendszer, a rózsaszín számos árnyalatában előforduló kvarcváltozat.

 Immáron stabil közepes, mégsem maradt abba a korrepetálás, csupán sokkalta inkább földrajz szakterületből kiinduló, kevésbé kötött társalgássá alakult. Bár a beszéd javarészt egyoldalú - a fiatalabb mindössze csak hallgat, ritkán bólint párat, s noha gyakran el sem jut a tudatáig, miről vakerál ily' átéléssel az idősebb, azért élvezi. Hisz láthatja, érezheti, s csodálhatja őt - őt, aki fehér, ragyogóbb, hamvasabb, s tisztább a friss hónál. Őt, aki festői, s szebb minden más entitásnál. Őt, akit így csak a fiatalabbnak van jogosultsága így látni.

Bárcsak ki tudnám mondani...

- Nagyon szép színű, nem? - Megmutogatja, mihelyst kiszenvedi a dobozból. A kis, jelentéktelen kavics mutatós, mégsem bírja magán tartani az éhes szemeket, mik a csontos kéz, s hosszúkás ujjak gazdájára kíváncsiak egyedül. Kihyun nem áttetsző, nem törik meg rajta a fény ily' kecsesen, s még csak nem is egyezik a cseresznyevirág szirmainak derült színével, valami mégis van benne, ami nem engedi Jimint levegőhöz jutni. - Mangán, vagy titánium szennyeződés okozza.

Kénytelen hatalmasat nyelni, mihelyst meghallja ezt a szót. Szennyeződés. Helyben vagyunk.

Mi van, ha ez a kis darab kavics sokkal szebb volna, ha nem piszkítaná be semmi sem? Tiszta lehetne, olyan, mint a tükör, kedvére barangolhatná át a fényár, csilloghatna, ragyoghatna – ha nem mocskolná be a mangán, maga lehetne Kihyun, csak kristályosan.

Ezért nem mer megszólalni, ennek okán ég minden végtelenül szerelmes szó a torkára. Önzőség most megszabadulni ettől a tehertől, viszont, ha tovább kell cipelnie, előbb-utóbb megszakad miatta – dehát ő piros. Barátságos alak, sok-sok kedves ismerőssel, rengetegen kedvelik, bár azt nem érti, miért. Szenvedélyesen űz mindent, amit csak szeret, kielégíthetetlen a kalandvágya, ő maga is olyan mozgalmas, s figyelemfelkeltő, mint a kedvenc színe.

Nem egymásnak lettek teremtve, ez nem is kérdéses. Ő csak egy elkallódott, bátor vércsepp, minek egyetlen vágya, hogy a friss hóba pottyanhasson, s eggyé váljék vele. Vér a hóban - nem szép, nem finom, nem lágy, nem kecses. Kihyunt tönkretenné, ha bármit is kapna Jiminből. Elveszítené azt, amiért a fiatalabb megszerette. Csak beszennyezné saját magával.

- Minden oké? - Egy ideje már a hallójárataiba sem férkőznek be a szavak, mik a szép kavicsot jellemzik, s úgy fest, ez buktatta most le. Bár közrejátszhat, hogy a hirtelen jött felismeréstől gyöngyözik izzadtsága a homlokán, átnedvesíti a sötét tincsiet, sőt, talán még el is sápadt egy kicsikét. Nem teheti meg ezt vele, de magával sem tolhat ki ilyen csúnyán.

Van egyáltalán helyes döntés?

- Nem, nem igazán - megrázza a fejét, s tekintetét is elszakítja tőle, hátha könnyebb lesz. Szeretlek; így kellett volna hangoznia válaszának. Ennél rosszabb nem is lehetne. Az idősebb nem elég, hogy rájött, baj van a másikkal, most még faggatózni is fog, sőt, minden bizonnyal idiótának titulálja majd. Ki az a hülye, aki nem tudja kinyögni, mi baja van?

Ő olyan intelligens, szinte süt róla, milyen művelt, s értelmes. Jimin nem ilyen. Mindent csak elrontana azzal, ha a tudtára adná, mennyire szeretné újra, és újra közel érezni magához, mennyire gyűlöli, mikor savanyú arckifejezését kell néznie a folyosón. Az örökkévalóságig szeretné nézni tökéletes mosolyát, de azzal elvenne annak értékéből.

- Rosszul vagy?

Igen. Miattad. Gyomorforgatóan szerelmes vagyok beléd.

- Nem.

 - Akkor fáj valamid?

Mindenem. Olyan nehéz beszélni akarni, ha az ember képtelen rá...

Jimin csak a fejét rázza.  

- Valami baj történt? - Közelebb húzódik hozzá, s olyannyira vizslatja, mintha tudná, honnan ered a szenvedés, minek időközben még az arcára is volt lehetősége kiülni. Egyenesen meztelennek érzi magát Kihyun tekintete előtt, s tudja, akármit próbálna magára aggatni, ugyanolyan pucér maradna. - Oké, ne válaszolj, látom, hogy gáz van. Mi az?

- Kihyun, én ne-

- Nem azt kérdeztem, mit gondolsz róla. Akármi is legyen, ki vele, őszintén.

Kár lenne most megfutamodni. Végül is, valószínűleg úgy sem viszonozza az érzéseit, sőt, meglehet, megijesztik majd azok a súlyos szavak, mikkel kifejezi magát. Nem biztos, hogy bepiszkolódik, megeshet, hogy ugyan az marad majd, s őt, a piros mocskot oly' messzire taszítja magától, hogy lehetetlenné váljék az összemosdás gondolata.

Rossz ebbe belegondolni - fáj is, meg nem is.

De ha már karmazsin, s ezen tulajdonságától élete árán sem szabadulhat, viselkedjen is ennek megfelelően, nem?

Egy szó. Egy nagyon-nagyon nehéz szó, amit most ki fog mondani. Lesz, ami lesz.

- Szeretlek. - Nem néz rá, szigorúan maga elé bámul, s hirtelenjében azt se tudja, melyik falnak rohanjon neki. Tizedmásodpercek, mik minutumokként ülnek a vállára, s hajtogatják, mekkora baromságot követett el.

 Megutál, vagy tönkremegy, ennek jó vége nem lehet - tudtam, s még is megtettem, mert elfáradtam, s tovább küzdés helyett csak gyáva mód szabadjára engedtem önzőségem.

- Én is téged. Hol itt a baj? - Talán nem hall jól, esetleg hallucinál, viszont az, hogy az idősebb ajkát tényleg ez a mondat hagyta el, jelen pillanatban lehetetlennek tűnik. Ha igaz is, akkor sem jelentene felhőtlen boldogságot, sőt, ez talán még rosszabb az eltaszítottságtól.

Végtelennek tűnő szekundumok, még sem hall másik választ, nem cseng a füle, nem ájul el. Minden jel arra utal, hogy bizony, önmagánál van, s volt is egész idő alatt, a mondat, mi visszhangzik a fejében, tényleg elhagyta Kihyun száját. Örülnie kellene, még sem érez mást, csak végtelen félelmet, mi eluralkodni látszik felette.

- Úgy?

- Úgy.

Ellenállni nem lesz képes. Meg fogja tapintani, számtalanszor. Érintetlen, sima valójára élénk foltokat csókol majd a szeretete. Kihyun nem lesz fehér, de Jimin sem lesz piros többé. Együtt mennek tönkre? Elveszítik azt, amik. Megváltozik minden - bennük, s körülöttük egyaránt.

Felpillant rá. Utoljára megszeretné csodálni, milyen az igazi, festői valója, az elérhetetlensége, a nyugalma, a tökéletessége, de valami már most más. Pedig csak beszéltek, nem léptek fizikai kontaktusba, elég volt a tudat, hogy érez a másik, s színeik közt átszakadt a gát, s visszafordíthatatlanul tódultak egymásba. Kihyun viszont mosolyog, felszabadultan, szélesebben, mint bármikor máskor.

Mosolya láttán minden tisztává vált számomra. Nem bemocskolom, vagy bepiszkítom, s nem kárt teszek benne ezzel - csak kiszínezem.