Fekete és hófehér - 19

Cím: Fekete és hófehér
Szereplők: Hansol Vernon Chwe (SEVENTEEN) x Park JinYoung (Junior) (GOT7)
Műfaj: angst, szexuális utalások, szereplő halála

Író: 19
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

A hófehér takaróról visszaverődött napsugarak ébresztettek, amint puha takarókba burkolózva próbáltam az álmokat tovább húzni, a valóságot a lehető legmesszebb száműzni. A hatalmas ablakon beáramló világosság, viszont nem akarta engedi, hogy tovább dédelgessem álmaimat. Akármerre fordultam, mindenhol megtalált, ez pedig arra késztetett, hogy ideje felkelni. Nagyot nyújtózkodtam a takaró alatt, ami körülfonta testemet és melegen tartott a téli napokon, de nem lehet minden reggel boldog az ember, ez így volt velem is. Amint tudatosult bennem, hogy ébren voltam, egyből egy éles fájdalom nyílalt homlokom tájékán. Annyira erős volt, hogy attól féltem kiszakad a fejem a helyéről. Erőteljesen szorítottam össze fogaimat, és nyomtam tenyeremet a fájdalom központjára, mintha használna, de pontosan tudtam, hogy felesleges volt. Kivánszorogtam az ágy meleg öleléséből és mezítláb indultam meg a fürdő felé, hogy valamilyen gyógyszert magamhoz vegyek és véget vessek gyötrelmeimnek.

   A fürdőben kinyitottam a mosdó feletti kis szekrényt, előkotortam a fájdalomcsillapítót, majd egy pohár vízzel lehúztam azt és vártam a beteljesülést. Visszacsuktam a kis szekrényt, ami történetesen egy tükör volt, így megpillanthattam arcomat. Ahogy megpillantottam magamat, teljesen megrémültem. Az bőröm olyan fehér volt, mint a hó, ajkaim lilás színben pompáztak akár a vaníliavirág, szemeim rémülten próbálták megkeresni alakom valós részleteit, de nem találtam semmit, ami magamra emlékeztetett volna. Értetlenül bámultam magamat továbbra is, míg nyakamra nem tévedt tekintetem. Bőrömön lilás-kékes foltok díszelegtek, szokatlan formát kialakítva. Összerezzentem, mikor hozzájuk értem, de még jobban elkerekedtek szemeim, ahogy nyakhajlatomhoz ért látószervem és egy kétszavas írást véltem felfedezni. "KISS HERE". Tudatlanul szemléltem a betűket, melyek bőrömön futottak, egészen addig, míg egy pillanatnyi foszlány szökött tudatomba.

   - Meg is volnánk - tette le a filctollat kezéből és kissé elhajolva nyakamtól szemlélte művét. - Így tudni fogod hová is kérheted a csókjaidat - duruzsolta fülembe, majd aprót harapott hallószervem cimpájába, amitől kirázott a hideg. - Csak elhúzód az ingedet és máris megkapsz mindent - kuncogott, majd az említett részre helyezte ajkait és erőteljesen megszívta bőrömet, amitől ajkaim szétnyíltak és egy halk sóhajt hallattam.

  Megráztam fejemet és megkapaszkodtam a mosdó szélébe. Próbáltam feldolgozni az előbb látottakat, de egyáltalán nem emlékeztem arra, mikor és hol történt ez az aprócska jelent, de azt sem tudtam felidézni, hogy nézhetett ki az a férfi, aki ezeket a mondatokat mondta nekem. Hangja ismerős volt, de mégis idegen. Mintha egyszer hallottam volna és ezért nem tudtam behatárolni, hogy pontosan kihez is tartozott. Idegesített a tudatlanság, az, hogy nem tudtam semmit és az elmúlt napok, mintha csak kitörlődtek volna az elmémből, de az egész életemből inkább. Nem tudtam magam elé idézni, hogy milyen nap volt, hányadikát írtunk, sőt azt sem, hogy én magam ki voltam. Egyedül azzal voltam tisztába, hogy otthon voltam, de minden mást homály fedett, olyan fehér lepedő, mint a kinti fehér hótakaró.

   Kisétáltam a fürdőből és a konyha felé vettem az irányt, hogy korgó gyomromat elhallgattassam. A hűtőben valamilyen ételre leltem, amit gyorsan el is tüntettem és kissé megkönnyebbülve üldögéltem a konyhaasztalnál. Próbáltam felidézni mi is történt velem, hogy miért nem emlékeztem semmire, de leginkább azt próbáltam felidézni, hogy ki voltam én magam. Ahogy elmélkedtem tekintetemet végigvezettem az aprócska helyiségben és megakadt szemem egy fehér pólón, ami hanyagul lógott a szemközti széken. Erőtlenül nyúltam érte, majd emeltem szemmagasságba, hogy megszemléljem, mikor egy szövegen futtattam végig szemeimet.

   - A halál művészet - hangzott fülemben, amint egy fegyvert tartottam kezemben. Magam elé emeltem és céloztam. - Ha sikerül olyanná válnod, mint én, meg fogod érteni, mekkora gyönyört tud okozni a gyilkolás. A halál megismerése - suttogta hallószervemben, majd elsült a fegyver.

   Ijedtem ejtettem el a felsőt és pattantam fel helyemről. Három lépést hátráltam előző ülőhelyemtől és megindultam a nappaliba, hogy kinyissam az ablakot és kiszellőztessem elmémet. Egyre jobban őrjítettek ezek az emlékfoszlányok, de tudtam jól, hogy csak ezek tudták visszahozni azt, amit elveszítettem. A lakás legnagyobb helyiségébe érkeztem és egyből az ablakhoz siettem, hogy nagyra tárjam ablakait és hideg, téli levegőt beengedjem. Arcomat egyből megcsapta a tiszta levegő és tüdőmet megtöltöttem vele. Éreztem, amint izmaim ellazultak, az előző feszültséget már egyáltalán nem éreztem. Miért is aggódom én? - kérdeztem magamtól, ahogy kinyitottam szemeimet és a tájat csodáltam. Megtámaszkodtam az ablakpárkányon és a fehér hó teljesen magába szippantotta elmémet, de ahogy néztem, úgy ugrott be egy újabb emlék.

   Egy széken ültem hátrakötött kezekkel, szememet szemfedő fedte, így nem tudtam felmérni egyáltalán hol is voltam és eluralkodott rajtam a pánik. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a zár kattant és a padló nyikorgott az érkező súlyától. Egyre közelebbről hallottam érkeztét, míg egy tenyér nem simult vállamra. Ijedten ugrottam egyet a széken, próbáltam minél messzebb kerülni tőle, még akkor is, mikor nem tudtam ki is ő, de a helyzet semmi jót nem ígérhetett. Halk kuncogást hallatott és valahogy sejtettem, hogy egy vigyor is ott ült ajkain, hiszen minden elmebeteg élvezte, ha áldozatuk félt és szenvedett. Végighúzta hosszú ujját vállövemen, onnan nyakamra. A bőröm éget érintésétől, el akartam lökni, de megmozdulni nem tudtam, úgy le lettem szíjazva, tutira ment az illető. Ujját nyakamon futtatta végig, állkapcsom vonalát követte, majd ajkaim ívén vezette. Legszívesebben ráharaptam volna ujjára, de nem tudtam kivel is volt dolgom, így nem kockáztattam meg halálomat.

   Nem érintett már sehol sem, majd hirtelen eltűnt a szemfedő és újra láttam a világot. Éles fény vakította el látásomat hirtelen, majd amint hozzászoktam a fényhez, fel tudtam mérni helyzetemet. Két szék volt a szobában, egy, amin ültem és egy közvetlenül előttem, úgy másfél méterre. Nem láttam sehol sem az illetőt, aki az előbb bejött, aztán egyszer csak felbukkant. Fekete öltönyt viselt, zakója alól kibújt hófehér ingének ujja, ami rátekintést nyújtott csuklójára.

   Önelégült mosoly húzódott ajkaira, ahogy végigvezette tekintetét kiszolgáltatott testemen, többször megnézve arcomat és a szemembe nézve adta tudtomra, hogy tetszett neki a látvány. Mosolya továbbra is ott ült ajkain, mikor felállt és megindult felém. Két kötelet oldozott ki, egyet, ami karjaimat tartotta a szék fogságában, a másik pedig lábaimat engedte szabad utakra. Természetesen végtagjaim össze voltak kötözve, hogy esélyem se legyen a menekülésre, így meg se próbálkoztam és idegesen vártam, mit is fog művelni velem.

   - Adok két választási lehetőséget. Az egyiket választanod kell ahhoz, hogy elengedjelek. Vagy egy olyan életet választasz, ahol az én igényeimet elégíted ki, vagy megfogod ezt a pisztolyt és öngyilkosságra ítéled magad - mutatta meg a fegyvert kezében. Életemben nem lőttem még, sőt, még fegyvert sem fogtam a kezemben és nem is szándékoztam ezt a szűziségemet elveszíteni, viszont ez a helyzet teljesen megváltoztatta gondolkodásmenetemet. Elfogott a késztetés, hogy a fegyvert válasszam és véget vessek életemnek, hiszen eszem ágában sem volt egy ilyen mocskos embert kielégíteni sehogy sem. Nem idiótának neveltek a szüleim, de ahogy rájuk gondoltam, elfogott a bűntudat, hogy ha öngyilkosságra vetemedek, nem csak én veszítem életemet, hanem szüleim és elveszítik életük kincsét, ezt pedig nem akartam. Egy élet? Vagy vegyek egy öngyilkosságot? Addig-addig érveltem hol az egyik, hol a másik mellett, míg végül dönteni tudtam. Az életet választottam és már meg is kaptam az aznapi első feladatomat. A földre húzott, majd a szemközti szék elé térdeltetett, elhelyezkedett előttem terpeszre nyitott lábakkal és már hívogatott is ujjával, hogy menjek közelebb hozzá. Amennyire engedték a kötelek a mozgást, úgy közeledtem feléje, miközben kigombolta nadrágját és lehúzva sliccét, nyitotta meg előttem feladatomat. Egy fintorral hajoltam rá nemességére és kezdtem neki kényeztetésének és kielégítésének. A világ legmocskosabb emberének éreztem magam, ahogy...

   Hirtelen kaptam levegőhöz, ahogy vége szakadt a képsorozatnak és erősen markoltam az ablakpárkányt annyira, hogy ujjaim elfehéredtek.

   - Mik ezek a képek? - tettem fel hangosan a kérdést, ahogy magam elé meredtem és igyekeztem egyensúlyomat megtartani, mielőtt kirepültem volna az ablakon. Az zár kattanására emeltem meg fejemet és vezettem tekintetemet az ajtó felé, ami lassan nyílni kezdett. A fallap egyre nagyobbra tárult, míg meg nem pillantottam látogatómat, akinek valamilyen úton-módon kulcsa volt lakásomhoz. Lentről felfelé mértem végig, szemeimmel minden egyes négyzet millimétert feltérképeztem, elemeztem mozdulatait és viseletét, míg arcához nem értem. Ajkai mosolyogtak, szemeiből sütött az elégedettség és dicsőség érzett, úgy nézett, mintha egy trófea lettem volna számára. Talán az is voltam, ezt addig nem tudtam, míg egy csokor virágot és egy levelet nem pillantottam meg kezeiben. Egy lila kis virág bújt meg kezei között, ami a rozmaring nevet viselte. Ahogy jobban elnéztem a virágot, majd az adott szituációt, egyből beugrott a virág jelentése.

   - Emlékül. A búcsú virága - szólalt meg az idegen férfi és ekkor ismertem meg a hangot, amit ezidáig kerestem elmémben. Lábaim összerogytak a rémülettől és a falnak támasztva hátam, próbáltam rendezni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült, miközben az idegen elindult felém. Felemelte a levelet és olvasni kezdte. Egyáltalán nem értettem milyen szavak hagyták el ajkait, egyedül a levél legvégét hallottam. - Az elsüllyedés és összecsapás, és a gyalázatos összeomlással építed magad, a saját roncsaidból - hagyták el ajkait az utolsó szavak, melyeket utoljára hallottam az életben…

   Két férfi feküdt az ágyban, egyikük az igazak álmát aludta, míg a másik figyelte nyugodt arcvonásait. Már órák óta csak nézte a férfit, kit megszerzett magának és mosolyogva nyugtázta magában, hogy ismét remekül teljesített. Vigyorogva simított végig a másik arcán, figyelve, hogy nem rezzent meg egyszer sem semmilyen izma érintésétől, hiszen élettelen volt. Vernon, egy önelégült mosollyal ült fel az ágyon, majd takarta be szerelme immár kihűlt testét és hagyta örök nyugalomban a hófödte tájakon elbúvó aprócska lakásban.

Forever - 24

Cím: Forever

Páros: Kim Jongdae (Chen) (EXO) x Kim Jonghyun (SHINee)

Műfaj: slice of life,

Író: 24

Aesthetic kép, amellyel írni kellett:

  Kim Jongdae egy igazán türelmes ember volt. Az volt akkor is, mikor gyerekként látta, hogy a többi társa azonnal meg akarja kapni az óvodában a hintát, addig ő türelmesen várta a sorát. Kezdettől fogva erre tanították a szülei, miszerint, ez egy igen fontos erény, és sokkal többre viheti majd az életben, ha ezt elsajátítja. Jongdae pedig tisztelte a szüleit, és tökéletesen kielégítette az elvárásaikat, miszerint remek ember lesz belőle. Nem mintha a férfi egoista lett volna, éppen ellenkezőleg, nem bővelkedett önbizalomban, de ezt próbálta elrejteni mások elől. De ahogy most ott ült, Szöul egyik forgalmas cukrászdájának egy eldugott sarkában, mindennek volt elmondható, csak türelmesnek nem.

         

 Várt, talán lassan már egy óra is eltelt a megbeszélt időpont óta, de párja még mindig nem érkezett meg. Hívta már ezerszer, írt neki, lassan már hiszti rohamot kapott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Párja teljességgel ignorálta őt, amivel nem is lett volna különösebb gondja, elvégre dolgozik, de tudta nagyon jól, hogy milyen fontos dologról akart vele beszélni, ő is ezért tette szabaddá a mai napját. Erre a másik még a telefont sem tudja felvenni. Felbosszantotta, mert több, mint egy órát várakozott itt tétlenül. A jóval korábban kikért vanília fagylaltja is már inkább volt keserű, mint édes, hiába az eperöntet. Egyszerűen nem ment le a torkán. Előfordult már párszor, hogy a másik késett, de ő mindig csak egy elnéző mosollyal letudta a dolgot – hiszen az volt a fontos, hogy tudtak találkozni.


 Most mégis, egyszerűen felültették. Megígérte neki párja, hogy itt lesz, bár elég furcsa volt a hangja a telefonban. Igazán utálta néha, hogy a másiknak új munkahelye lett, és bár jóval többet keresett, ez plusz munkával és stresszel járt, ami megviselte a kapcsolatukat is. Nem éltek együtt, teljesen külön albérletet fizettek mind a ketten, mert egyszerűen sem idejük, sem lehetőségük nem adatott arra, hogy esetleg vegyenek egy közös házat. És éppen ez volt az, ami miatt Jongdae beszélni akart a másikkal. Hiányzott neki, két héttel ezelőtt látta őt utoljára, így talán nem meglepő, hogy most már dühös volt. Talált egy kis lakást, nem messze párja munkahelyétől, így nem kellene olyan korán kelnie, hogy beérjen a céghez, neki pedig úgyis csak délutános műszakjai vannak, nem lenne ezzel problémája, még ha messze is van a kávézó, ahol jelenleg dolgozik. Meg tudná hozni ezt az áldozatot, hiszen így könnyebb lenne mind a kettejüknek. Végre együtt élhetnének, és bár tudta, hogy ez egy elég komoly lépés, hiszen csak fél éve voltak együtt, de szükségesnek érezte.

 Persze, nem azt akarta, hogy egyből, egyik napról a másikra költözzenek össze, de talán egy hónapon belül le tudnának rendezni mindent. Az anyagiakat, a papírokat, és talán még a költözést is. Jongdae szülei teljes mértékben támogatták őket, ezért pedig végtelenül hálás volt a férfi. Az anyja imádta a párját, egyetlen pillanatig sem ellenezte a kapcsolatukat, hiszen lássuk be, a másik egy igazi úriember volt. Tökéletes megjelenés, kedves mosoly, ráadásul még humoros is és családcentrikus. Jongdae néha megkérdezte magától, hogy mégis miért éppen ő kellett a másiknak, hiszen bárkit megkaphatott volna. De most nem akart a kapcsolatukra gondolni, mint egy szerelmes tini lány, mivel dühös volt. Ujjai idegesen jártak az asztal lapján, valami felismerhetetlen ritmusra, ami több emberből furcsa pillantásokat váltott ki, így kényszerítenie kellett magát, hogy abba hagyja. Egyáltalán nem volt könnyű most olyan türelmesnek lenni, mint szerette volna, ezt pedig kifejezetten utálta.

       
 Hiszen lehet, hogy a másiknak csak közbe jött valami fontos, talán egy megbeszélés, vagy bármi. Neki nem csak úgy mennek a dolgok, mint nála, hogy elcserélte a műszakját. Az is előfordulhatott, hogy lemerült a telefonja, vagy lenémította, vagy határidőre kell megcsinálnia valamit. Ő pedig itt bosszankodik miatta, ezzel is csak idegesítve párját. Hirtelen a bűntudat erős hulláma tört fel a torkából, majd egy mélyet sóhajtott, ezzel próbálva kifújni magából, bár ez lehetetlen feladatnak tűnt. Párja keményen dolgozik azért, hogy meg tudjanak élni, ő meg hisztizik egy olyan apróság miatt, hogy késik a találkájukról. Nyilván, örült volna a másiknak, hiszen régen látta, de megérti. Ilyen a munka, ő pedig máskor is el tudja neki mondani, hogy esetleg összeköltözhetnének.


 Mivel már nem látta értelmét tovább ücsörögni a cukrászdában feleslegesen, felállt, bőrkabátját felkapta a szék háttámlájáról, majd halkan elbúcsúzva az alkalmazottaktól, kilépett a forgalmas utcára. Ez volt a kedvenc helyük, mivel itt találkoztak legelőször, ami azóta szinte a törzshelyükké vált. Soha nem fogja elfelejteni azt a napot. Tél volt, éppen hazafelé tartott a munkából, de egyszerűen annyira fázott már, hogy muszáj volt behúzódnia valahová, így egy forrócsokoládé társaságában ült le a lehető legközelebb a radiátorhoz, hogy lefagyott ujjait valahogy felmelegítse. Nem sokan voltak már akkor, így szinte kettéhasította a kellemes, halk zenét az ajtó felett megszólaló kis csengő. Jongdae pedig akkor pillantotta meg először a férfit. Már akkor is tökéletesen festett, bár kissé talán egyedi ruhái kitűntek a tömegből, ő imádta. Mégsem az volt, ami annyira megfogta egyből. Amikor végignézett az embereken, és tekintetük egy pillanatig összetalálkozott, a férfi elmosolyodott. Jongdae pedig ettől az egyetlen gesztustól felforrósodott.

 Klisé vagy sem, a férfi vele szemben foglalt helyet, de csak miután erre engedélyt adott. Soha nem hitte volna, hogy éppen egy vadidegennel fog leállni beszélgetni, de akkor nem rágódott ezen. A másik annyira kellemes társaság volt, kifejezetten hasonlítottak egymásra belsőleg, így könnyedén el tudtak beszélgetni. Nem feszegettek komoly témákat, de egyetlen percig sem volt csend közöttük, az idősebb végig szóval tartotta őt, ami jól esett Jongdaenek. Mikor kiderült, hogy mit is dolgozik, teljesen meglepődött. Akkoriban még egy rádióban volt DJ, mellette producerkedett és zenéket szerzett. Jongdae meg mert volna rá esküdni, hogy a férfi talán egy idol, csak titkolja. Egyszerűen annyira lenyűgözte, ahogyan a munkájáról beszélt, hogy egészen kíváncsi lett. Félve vallotta be akkor a másiknak, hogy ő is szeret énekelgetni, és mindig kíváncsi volt egy igazi stúdióra. Ott kezdődött el minden.


 A zene összehozta őket. Jó volt erre visszagondolni, hazafelé sétálva a kellemes, augusztusi napsütésben, fülében a megszokott zenékkel. Mindegyiket, egytől egyig párja komponálta, amiért hihetetlenül büszke volt rá. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy híres zeneszerző párja, de ő soha nem szégyellte. Hiszen ő is imádta a munkáját, még annak ellenére is, hogy kevés szabadidővel járt. Jongdae pedig tökéletesen megértette őt, főleg azután, hogy bevitte őt a céghez. Nem volt hatalmas vállalat, ahol dolgozott; egy nagyobb idolokat futtató cég támogatta őket, velük is szerződésben álltak, így a férfi párszor dolgozott már együtt idolokkal is. Jongdae teljesen elképedt, mikor ő maga is személyesen találkozhatott Kim Taeyeonnal. Sőt, párja nagyon is jó barátságot ápolt vele. Odáig volt a másik munkásságáért, és azért, amit képviselt.

 Minden ott kezdett egy kicsit széthullani, mikor munkahelyet váltott, és átjött ehhez a céghez, ahol most volt. Mivel eléggé híres volt már, és nem utolsó sorban tehetséges is, rengeteg munkája akadt, komoly dolgokat bíztak rá, volt, hogy szólóénekeseknek csinált egy egész albumot. Lee Hinek is írt egy számot, sőt, még az EXO-nak is, ahogy Lee Taemin sem maradhatott ki a sorból. Emellett hobbiból is írt zenéket, amik egytől egyik tökéletesek voltak, hiszen Jongdae mindig kíváncsi volt rájuk. De két hete csak telefonon tudott beszélni a másikkal, így most eszébe jutott, hogy mi lenne, ha meglátogatná a munkahelyén. Venne neki ebédet, valami laktatót, mert tisztában van vele, hogy ha a másik belemerül a komponálásba, még enni is elfelejtett. A lakásán is van egy kis stúdiója, ott is szokott dolgozni. Az első csókjuk is ott történt meg. Gondolkodásából a telefonja csörgése zavarta meg, így kihúzta a fülest a készülékből, majd meglepve olvasta el a nevet a kijelzőn.

- Minden rendben? – kérdezte egyből, ahogy a füléhez emelte a mobilt.
- Ezt én akartam kérdezni tőled – csendült fel a másik jellegzetes, mégis egyedi és megnyugtató, kedves hangja. – Merre vagy?
- Nem vetted fel a telefont, pedig ezerszer hívtalak – biggyesztette le az ajkait, de egy cseppnyi vádaskodás sem volt a hangjában.
- Tudom, és ne haragudj miatta – kért elnézést az idősebb. – De siess haza, van egy kis meglepetésem a számodra.
- Mármint nekem haza, vagy neked? – zavarodott össze.
- Pabo – nevetett a másik. – Hozzád.
- Ott vagy te is? – lelkesedett Jongdae, hiszen már tényleg hiányzott neki a másik.
- Sajnos nem, de siess, mert elúszik a meglepetés. – Annyira jó volt csak hallgatni a másikat, Jongdae ezerszer mondta már neki, hogy képes lenne egész életében csak az ő hangját hallani.
- Mindjárt ott vagyok – bólintott aztán, bár a másik nem láthatta. – De a legjobb meglepetés te lennél…
- Nekem is hiányzol, Jongdae – mondta ki egyszerűen, nyíltan azt, amit ő csak burkoltan mert kifejezni. – Szeretlek.
- Én is szeretlek – válaszolta azonnal, egy szerelmes mosollyal az ajkain.

           

 Miután bontották a vonalat, Jongdae sietősebbre vette a lépteit. Tényleg semmire nem számított, számára az volna a legnagyobb meglepetés tényleg, ha párja várná a lakásban, hiszen volt kulcsa hozzá, ahogyan neki is a hozzá, bár nem sűrűn használta eddig. Izgatottan pötyögte be a kapukódot, aztán felliftezett a hetedik emeletre. Furcsán csend volt az emeleten, ami ritkaságnak számított, mivel egy idős nénike rendszerint olyan hangosan nézte a tévét, hogy ő is azt hallgatta a saját nappalijában ülve, hogy a romantikus doramákban, miként bontakozik ki a két főszereplő szerelme. A szomszédjában pedig két egyetemista srác lakott, de mivel most nyár volt, csak az egyik lakott itt, ő meg rendszerint ordíttatja a japán rockzenét a hangfalból. De talán csak jó időben jött, Sojung néni a hipermarketben vásárol, Jaemin pedig meglátogatja a szüleit, vagy csajozik valahol. Így egy kicsit lenyugodva nyitotta ki a lakása ajtaját.


 Hogy ott aztán egyből megdöbbenjen. Kellemes, pasztellszínű lakásában most mindenhol virágok voltak elhelyezve. Igazi, élő virágok, mert Jondgae nagyon szerette őket, bármennyire is volt furcsa. Párja pedig nagyon jól tudta ezt, így egy halom kis cserepes és különböző fajtájú növényt vett neki, kifejezetten olyanokat, amik jól illettek a lakásba. Ámulva csukta be maga mögött ajtót, majd az első kis cserepes növényt felemelte, hiszen volt rajta egy kisebb kártya. „Addig foglak szeretni, ameddig az utolsó virág el nem hervad.” Jongdaenek lehervadt a mosoly az arcáról, de aztán jobban szétnézett, majd a virággal a kezében sétált tovább a kis ösvényen, ami ki volt alakítva, hogy lehessen közlekedni. A nappaliban, a dohányzóasztalon egy hatalmas csokor rózsaszín rózsa pihent egy vázában, így azonnal oda lépett. Gyönyörű volt, a legszebb szálakat válogatta neki össze a másik, ami nagyon meghatotta a fiatalabbat. Nem gyakran volt lehetőségük ilyen romantikus dolgokat csinálni a másiknak, holott talán mind a ketten érzelmesebbek voltak, mint bevallották volna egymásnak. De ezek szerint párja rántotta le a leplet először, ez pedig igenis meghatotta.

  Kinyitotta az újabb kis kártyát, ami ismét egy mondatot rejtett. „Keresd meg az utolsó virágot.” Tudta, hogy mire akar kilyukadni a másik, így kisebb gondolkodás nélkül, a hálóba vette az irányt, még mindig lenyűgözve a sok virág között. Lehetett lányosnak nevezni ezt az érdeklődést, de kifejezetten szerette a virágokat, hiszen gyönyörűek voltak, és mind jelentett valamit. Például a rózsaszín rózsa a lassan kibontakozó szerelmet jelenti, a romantikát. Tiszteletet, hálát és megbecsülést mutat, így nem is lehetett volna jobb választás. A vörös rózsák egyébként is annyira átlagosak voltak, ők pedig kicsit sem mondhatóak annak, főleg nem a szerelmük. Mosollyal az ajkain nyitott be a hálóba, ahol már egyetlen virág sem volt, csak a halványsárga falak és a napsugarak kereszttüzében, a bevetett ágyon a harmadik, valószínűleg utolsó kártya. Jongdae leült a puha matracra, majd a kezébe vette a papírt. „Forever.” Mindösszesen ennyi állt rajta, párja különleges kézírásával írva.

-          

- Remélem, tetszik. – Amint meghallotta az ajtóból az annyira szeretett hangot, azonnal felkapta a fejét, majd mikor feldolgozta, hogy tényleg párja állt ott, életnagyságban előtte, gondolkodás nélkül rohant a kitárt karok közé.
- Annyira szeretlek – szorította erősen magához a vele egy magas férfit, arcát a másik nyakába nyomva, hogy belélegezhesse kellemes, férfias illatát.
- Ezt egy igennek veszem – kuncogott a másik, erősen tartva a fiatalabb derekát, apró puszit hintve Jongdae feje búbjára.
- Szóval ezért nem vetted fel a telefont – húzódott el tőle, de nem ment messzire, csak hogy a szemébe tudjon nézni.
- Valamikor meg kellett csinálnom ezt mind – tárta szét a karját.
- Bevallom, egy kicsit dühös voltam rád, de ezért megérte mérgelődnöm – mutatott ki a nappaliba. – Hatalmas meglepetés volt, köszönöm!
- Nem ez a meglepetés – rázta a fejét az idősebb, rózsaszín tincsei így a szemébe hullottak, amit Jongdae azonnal megigazított neki, lágyan söpörte el őket az útból.
- Hát akkor mi? – kérdezte meglepve.

           

 Választ bár nem kapott, párja a keze után nyúlt, majd összekulcsolta az ujjaikat, így indultak meg kifelé. Bezárva a lakást, lelifteztek, majd beszállva az idősebb márkás, drága sportkocsijába, elindultak valamerre. Jongdae semmit nem kérdezett, hiszen tisztában volt vele, hogy ha meglepetés, párja biztosan nem árulja el neki előre, még akkor sem, mikor minden bizonnyal a cél felé tartanak. Ám legnagyobb meglepetésére, egy apró, ékszeres dobozt nyújtott felé a másik, végig az útra koncentrálva, de a szeme sarkából tisztán láthatta, Jongdae mennyire le volt döbbenve. Egy pillanatig átfutott az agyán, hogy mi van, ha gyűrű lesz benne, de utána azonnal elvetette. Elvégre, nem volt holmi nő, hogy megkérjék a kezét, bár a szíve így is olyan iszonyatos tempóban vert, hogy majd kiszakadt a helyéről.


 Amit a kis doboz rejtett, nem volt más, mint egy kulcs. Jongdae azonnal összezavarodva nézett a másikra, ám az továbbra sem figyelt rá, csak egy kedves mosollyal az ajkain csúsztatta szabad kezét párja combjára. Így hát úgy döntött, hogy amíg volán mögött ül a rózsaszín, nem kérdez semmit. Türelmes volt, főleg a másikkal szemben, és most galádul ki is használták. De nem bánta, mert bízott a másikban. Mikor egy negyed óra múlva végül leparkoltak valahol, érdeklődve pillantott körbe a környéken, de nem igazán volt ismerős neki, így tanácstalanul nézett vissza párjára. Tekintetük találkozott, és Jongdae egyszerűen a mai napig odáig volt a másik mosolyáért, és magáért az egész emberért. Egy igazi kincs volt, és soha nem akarta őt elveszíteni. Szavak nélkül követte a másikat, mikor kiszálltak, és egy rövid sétát követően, megálltak egy három emeletes ház előtt.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte meg végül csendesen, a másik kezére fogva, majd a kulcsra pillantott.
- Megláttam azt az oldalt, amin házakat nézegettél – mondott csak ennyit az idősebb, majd Jongdaere pillantott. – Egyszer úgy hagytad a géped, én pedig ki akartam kapcsolni, mert bealudtál, akkor láttam, hogy miket nézegetsz. Először azt hittem, költözni akarsz, de egyrészt, egymagadnak nagy lett volna, másrészt, messze volt a munkahelyedtől. Így rájöttem, hogy mit tervezel…
- Ne haragudj, meg akartam ezt veled beszélni – nézett a másik szemébe, aki csak kedvesen elmosolyodott.
- Nem igazán tetszett az a ház – rántott vállat a másik, majd visszanézett az előttük elterülő hatalmas házra. – De mivel már én is gondolkodtam azon, hogy jó lenne összeköltözni, elkezdtem lakást keresni. Ezért voltam ilyen elfoglalt az utóbbi két hétben.
- Ez azt jelenti…? – döbbent le teljesen a fiatalabb. – Te vettél egy házat?
- Igen, méghozzá azért, mert szeretlek, és veled akarok élni – válaszolt a másik, majd ott, az utca kellős közepén, magához húzta, és egy rövid, de szerelmes csókot váltottak.
- Megígéred? – nézett mélyen a hatalmas, kiskutya szemekbe.
- Örökké – mosolygott Jonghyun, majd az ígéretük lepecsételésként, összefűzte kisujjukat, ezzel is biztosítva a szavát.



 Az újonnan vásárolt lakás nappalijában, ott várta a két tulajdonost egy kis csokor vörös rózsa. Amiből a középső darab műanyag volt.

Mi lenne ha... - 27

Cím: Mi lenne ha...
Páros: Kim Heechul (Super Junior) x Chittaphon Leechaiyapornkul (Ten) (NCT)
Műfaj: slice of life, angst
Író: 27
Aesthetic kép, amely alapján írni kellett

-Hyung mi lenne, ha…

A rózsák vérvörösen terültek szét a sötét padlón, amin feküdtünk. A parketta csak úgy nyikorgott, ahogyan Heechul jobb oldaláról balra fordult és lapos pillantását rám szegezte. A holdfény csigalassúsággal táncolt végig hófehér bőrén a sápadt hajnal képét festve, míg szemei a maga pajkos, fekete csillogássukkal villogtak a sötétben. Nem volt meg reggel…  de mar este sem. Világos volt, mégis sötét. Álmos voltam, de Heechul közelsége felébresztett. Szinte már zavarba hozott. Lustán nyújtózkodtam el a parkettán és egy marék rózsaszirmot felemelve hintettem be a fiú karjának selymes bőrét vele.

- Olyan… gyönyörű vagy… - motyogtam révülten.

- Ten te már megint magadban beszélsz? - lépett be az ajtón Jaehyun fejét csóválva, lázasan törölgetve makacs izzadtságcseppjeit homlokáról, én pedig egy vállrándítással nyugtáztam igazát. Mert hát igaza volt. Szerettem visszaküzdeni, visszatuszkolni AZT a fránya emléket a mostba… visszaemlékezni ARRA a napra… néha kikapcsolásként, néha unaloműzésképp,  néha pedig  egyenesen menekvésként. Görcsösen kapaszkodtam az elillanó emlékfoszlányok darabjaiba. Szerettem visszaidézni.  Eltölteni ott perceket... órákat, napokat Heechul karjai között. Néha olyan, mintha csupán egy álom volna… egy gyönyörű, egy bódító, egy amolyan mámorító fajta. Már nincs is meg emlékeim között az éjszaka egésze, mégis annyira elevenen ég tudatomban léte. Szerves részem alkotja.

Annyira hiányzik.

A vonat zötyögött, a motor berregett, a percek csak teltek és Heechul édesen dudorászott.

- Hiányoztál… ha szeretnéd tudni… - törte meg a csendet jelentőségteljes pillantással tekintve rám.

- Igazan kereshettél volna… - mosolyodtam el a vonat ablakának támaszkodva. Őrültség, amit csinálni készültünk. - De... egyébként… te is nekem… ha érdekel… - mosolyogtam bambán Heechulra, mire ő hirtelen kapta el a kezemet.

- A legjobban a világon… - motyogta lehajtott fejjel csalódottan, én pedig azzal a lendülettel emeltem fel jobb kezét ajkaimhoz, hogy puha csókkal hintsem hideg bőrét.

- Nem kell szomorúnak lenned. Én megértem. Elfoglalt voltál, ahogyan én is… a lényeg, hogy most együtt vagyunk…

- Igen… igazad van… - hajolt közelebb és laza puszival cirógatta meg ajkaimat. Mint egy hűs fuvallat, mint a friss nyári zápor, mint a levegő, amely oxigént ad... ilyen volt a csókja. Nem igazán izgatott volna, ha emberek vannak a kabinban, de Heechul erre is gondolt. Mint mindig… mindenre.

- Mi a helyzet Hongkival? Dolgoztok azon a bizonyos duón? - tettem fel a kérdést és ujjaimmal kezdtem körözni a poros fa asztallapon, ahogyan elengedett.

- Hogy azon? Nem igazán. Elvetettük - dőlt hátra lazán és lábait kecsesen tette keresztbe.  

- Hiszen olyan jól hangzott…

- Nem igazan tudtuk megfelelően kivitelezni, de itt most nem mi vagyunk a lényeg, hanem TE. Veled mi történt ez idő alatt?

- Hát, csak úgy voltam… nagyon sokat gondoltam rád, rengeteg időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkodtam mit is tettem…

- Ten!

- Nem Heechul… én… bele se menjünk… most itt vagyok… és te is itt vagy… csak ennyi a lényeg nem? - ráztam meg fejemet és az elmosódó táj képét kezdem vizslatni Heechul kezével markomban.

Félszegen markolta meg hatalmas ujjaival szürke kabátom ujját és lelkesen kezdett az erdő felé húzni.

- Hová megyünk? - Nem tehettem róla. A kíváncsiság kisördögként bújt belém és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem. Habár őt vakon a világ végére is követtem volna.

- Majd meglátod.

- De mégis…

- Titok - puszilt hajamba lágyan, majd immáron tenyeremet markolva, összekulcsolt ujjakkal húzott tovább. - Szeretni fogod, hidd el…

Egy csodaszép tisztás képe tárult elém. A rózsák vörösesen csillogtak a másnapos harmat fényében és a hatalmas réten egy öreg faház ácsorgott magányosan. Zöld és vörös édes keveréke töltötte meg az egész helyet és én azt hittem belefulladok az emlékek áradatába. Itt vagyunk, itthon vagyunk.

- Piros a hajad… - jegyeztem meg csak úgy egy visszafogott pillantással nyugtázva nem csupán a képzeletem játszik velem ismét. Tulajdonképpen már rég feltűnt, de valahogyan nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Most azonban szinte már magamban éreztem a vörös, vanília füstölő illatát akkorról.

- Gondoltam tetszene…

-  Tetszik. Emlékeztet arra az éjszakára.

- Ez volt a célom - próbálta leplezni jókedvét egy apró mosolyt nyomva el. - Mond csak, sokszor gondolsz rá? Gondolsz rám? Nem keltettem benned rossz benyomást?

- Akkor valószínűleg most nem itt lennék.

- Igaz is… csukd be a szemed!
Értetlenül botorkáltam szemeimet kitartóan csukva tartva. Bágyadtan mosolyodtam el, ahogyan megéreztem a szoba melegét és jólesően húztam le cipőmet. Egy pillanatra megbotlottam egy küszöbben, de Heechul erősen tartott derekamnál támaszt nyújtva. Mintha csak részeg lennék…

- Kinyithatod – suttogta lágyan, orrával arcomat cirógatva és boldogan ölelt át hátulról.

A szoba vörösben úszott.

- Szeretlek… - csúszott ki számon érzelmeimtől fűtve, de ő már nem is válaszolt, csak lazán hajolt ajkaimra.

Mintha csak újra éltem volna azt az emléket. Nem sűrűn vált el tőlem, csupán csak mikor muszáj volt és akkor muszáj volt, hisz bamba mosollyal arcán hozta be a két kis poharat az üvegasztalra. Mintha csak sántikált volna valamiben. De engem nem érdekelt. Nem érdekelt a fal, a ház, az erdő, a tisztás, a csend, a holdfény, a halk moraj, a múlt, a jövő, a banda, a bandája, a munkám, a munkája… csakis Ő.,

- Mitől ilyen vörös? – érdeklődtem utoljára, amolyan vesztesek nyugalmával, hiszen úgy sem foglalkoztatott különösebben a válasz. Csak vörös… mert a vörös a miénk.

- Az csak a mi titkunk.

Vadul csókolt ajkaimra miután kiürítettük a poharat és perceken belül ugyan az az ismerős érzés rándította össze gyomromat, melyért oly régóta epekedtem. Ez csak egy álom lehet.

See You in My Dreams - 14

Cím: See You in My Dreams

Páros: Lee Jaejin (FT Island) x Nakamoto Yuta (NCT)

Műfaj: slice of life

Író: 14

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

Sötét volt, és én egyedül voltam. Egymagam ácsorogtam, körülöttem növények, amik közt kis ösvény vezetett a dzsungelre emlékeztető hely közepén. Felettem a mennyezet rácsos volt, mint valami kalitka. Észre se vettem, hogy a lábaim megindultak előre a kis úton, amerről halvány fények is érkeztek, szinte hívogattak. Néha egy-egy levél súrolta karomat, amíg ki nem értem egy félhomályos placcra. Régi utcai lámpák világították meg a területet, melyet rácsos, üveges falak kereteztek, középen pedig egy kopott, öreg, barna zongora foglalt helyet. De továbbra is egyedül álltam ott, abban a télikertben, vártam, hogy hátha valami oka van annak, hogy ott tartózkodtam…

~¤~

Akkoriban mindig ezt álmodtam, de sose jöttem rá, miért. Talán volt valami oka, vagy az agyam egyszerűen imádja a sötét télikertekben ácsorgó vén hangszereket? Sajnos válaszra se méltatott a kis szemét, úgyhogy azt hittem, sosem tudom meg.

Sóhajtva keltem fel az ágyamból, az ébresztő megszólalása előtt percekkel. Azóta, hogy elkezdődtek ezek az álmok, mindig előbb ébredtem, mint kellett volna. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, amik kattanásokkal jelezték, mennyire ügyesen elfeküdtem őket megint. A telefonom a megadott időpontban meg is szólalt, annak ellenére, hogy már nem volt rá szükség. Lenyomtam a kis készüléket és kicsoszogtam a szobámból. A konyhába érve, szüleim álmos arcát pillantottam meg, ahogy apa az asztalnál ülve olvasgatta az aktuális újságot, anya pedig a reggeli tojást sütötte.

- Jó reggelt! – köszöntem oda nekik, egy ásítást követően.

- Jó reggelt, Jaejin! – üdvözöltek engem, szinte egyszerre, csak egy pillanatra emelve rám fáradt tekintetüket, egy halvány mosolyt azért küldve felém. Odacsoszogtam anyu mellé, fejemet vállára tettem, úgy figyeltem, mit csinál.

- Anya, főztél kávét? – kérdésemre elmosolyodott és szó nélkül kezembe adta a bögrém aljában gőzölgő, még ízesítetlen fekete löttyöt. – Köszönöm! – nyomtam egy puszit a nő arcára, amit ilyenkor el is vár. Megcsináltam a saját ízlésemnek megfelelően, a fürdő felé már a teli bögrémmel mentem, majdnem nekem jött a még szinte alvó húgom, de ehhez már hozzászoktam.

Kihasználva, hogy még mindenki más zombi üzemmódban közlekedett a lakásban, erőlködve, hogy ne menjenek neki semminek, vagy ne fejeljék le az asztalt, gyorsan összekészültem egy újabb napra az egyetemen, ami a félév talán második napja lehetett.

Az első napok mindig majdnem hogy feleslegesek. Gyakorlati órák nincsenek, csak előadások, tehát max naponta pár órára kell bent rohadni az intézményben. Nincs nagyon értelme, de azért majdnem mindenki megjelenik az előadókban, vagy legalább az egyetem területén. Akiket zavar a sok ember, azok bevonulnak egy-egy üres előadóba dolgozni, átvenni az előző félév dolgait, vagy simán relaxálni. Jómagam az utóbbiak közé tartozom. Mindig a legeldugottabb terembe vonulok el egy jó könyvvel, és körülöttem mindent kizárok, csak a leírtakra koncentrálva.

A folyósón haladva néhányan rám köszöntek, szaktársaim vagy néhány ismerős a gimimből, de nem álltam le velük beszélgetni. Egyenesen a már megszokott ajtóig mentem. Bent a helyiségben az asztalsorok lépcsősen helyezkedtek el, valahol a terem közepén el is foglaltam egyet. A táskámból előhalásztam az éppen olvasott könyvemet, a jelzésnél kinyitottam és vissza is zuhantam annak a világába.

Nem tudom, mióta lehettem már odabent, amikor is bejött egy másik hallgató, és pont elém beült egy padhoz. A srác, mert az volt, elővett egy tolltartót, a válláról levett nagy mappából kiszedett egy A3-as lapot és ugyan onnan előhalászta a rajztábláját. A falapot neki támasztotta az asztallapnak és combján tartotta meg. Kis fekete csipeszekkel rögzítette a papírt a deszkához. Kiszedett néhány különböző fajta grafit ceruzát és egy kis gondolkozás után, halvány vonalakat húzott a fehér felületre.

Tovább olvastam a kis történetem, de közbe néha-néha felnéztem a sorokról, megnéztem, hogy alakul a kis cirka. Lassan egy sötét alak kezdett kirajzolódni a papír alján, de még pontosan nem lehetett megmondani, mégis mi az.

Pár óra után felállt a helyéről, a táblát az ülőkére helyezve, átmozgatta a görnyedés miatt elgémberedett tagjait, nagyot nyújtózkodott. Miközben végezte kis átmozgató tevékenységét, észrevette, hogy figyelem, mire rögtön abba hagyta.

- Jaj, bocsánat! Zavarlak? – kérdezte rögtön aggódva, mire megráztam a fejemet.

- Dehogy, csak figyeltem, mit csinálsz. Órák óta csendben ülsz, aztán hirtelen felpattantál, fura volt – kuncogtam egyet, tényleg vicces volt, hogy csak így felpattant, mintha valaki fenéken csípte volna.

- Csak már fájt a hátam – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Megijedtél?

- Csak meglepett – ráztam meg a fejemet mosolyogva. Mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, úgy hajolt meg enyhén, amit csak értetlenül néztem.

- Nakamoto Yuta vagyok, elsőéves tanár hallgató – mutatkozott be, mire én is felkeltem, s hozzá hasonlóan én is picit meghajoltam.

- Lee Jaejin, másodéves tanár tanonc. Örvendek! – Újra felegyenesedve álltunk egymás mellett, amikor rákérdeztem arra, amit próbáltam kitalálni. – Mi lesz ebből? – böktem a papírlapra, amit eddig cirkált.

- Igazából, még én magam se tudom. Majd kialakul.

~¤~

A kis beszélgetésünk után, mindketten visszatértünk előző cselekedeteinkhez, én haladtam tovább az oldalakkal, ő pedig visszatért a lap fehér részeinek eltűntetéséhez. Nem beszéltünk egymással aznap többet, csak elköszöntünk, mikor előadásra kellett mennem, ő pedig ott maradt még, ahol eddig is ült.

Érdekes srác volt és nem azért, mert japán. Egyszer se mosolyodott el. Egy pillanatra se görbült feljebb a szája sarka, pedig a szép arcát csak még szebbé tette volna az a kis gesztus. De nem tette. A szemei kedvesek voltak, a szája helyett is mosolyogtak.

°˘°˘°

Sötét volt, és én egyedül voltam a plafonig érő növények keresztezte ösvényen, amik még mindig olyan érzést keltettek bennem, mintha egy őserdőben lettem volna. Lassan elindultam a már sokadszorra is bejárt úton, a nyitott placcig, amin a már oly sokszor látott barna, kopott zongora foglalt helyet. A sötétről kiléptem a fényes térre, ahol a lámpák halvány fénye mellett a Hold fénye is leragyogott a rácsos mennyezeten keresztül az öreg hangszerre. A billentyűs csoda lehajtott tetején egy alak foglalt helyet. Térdét felhúzta, aminek nekidöntött egy falapot, és arra irányult minden figyelme. Barna haja fényes volt a fények miatt. Lábaim földbe gyökereztek, amikor megláttam, hiszen, mindig egyedül voltam ezen a helyen. Amikor pedig az alak felém kezdett fordulni, kíváncsian kezdtem figyelni, ki szökhetett be az álmomba…

~¤~

Felébredés után rögtön felültem az ágyon. Értetlenül néztem magam elé, az agyam kattogott, próbáltam az alakot valakihez hasonlítani, akit ismerek, de nem jutottam semmire. A gondolataim cikáztak, mindenféle emberek eszembe jutottak, akiket ezer éve nem láttam, de egyik se lehetett. Bár nem tudhattam, hisz nem láttam az arcát.

Gondolkodásomból az ébresztőm hangja hozott vissza a szobámba, pedig fejbe már messze jártam. Sóhajtva lenyomtam a telefont, beletúrtam már amúgy is kócos hajamba és kikászálódtam a kényelmes paplan alól a szokásos reggeli rutinomnak nekikezdve. Kávé beszerzése a konyhában, kikerülni a zombi húgomat, felöltözni, összeszedni a táskámat minden holmimmal együtt és bemenni az egyetemre.

Végig mentem az aulán, ráfordultam egy már jól ismert folyósóra, hogy megkeressem a termet, ahova be volt írva az aktuális előadásom. A világos padlón lépdelve észrevettem egy ismerős alakot, ahogy kóvályog, keres valamit. Odaléptem mellé, amikor éppen a kezében tartott papírt nézte. Válla fölött néztem le a papírra.

- 56-os előadót keresed? – kérdeztem meg, mire nagyot ugrott a mellettem álló. – Bocsi! – nevettem ki ijedt arcát meglátva.

-Jézusom, egy pillanatra megállt a szívem… - kapta szabad kezét mellkasához. Összeszedte magát és végre válaszolt a kérdésemre, amit enyhe szívrohama előtt tetem fel. – Igen, de nem találom.

- Ezen a folyosón nem is fogod. Gyere, megmutatom – azzal elindultam vissza a fogadócsarnok felé, mögöttem a sráccal. A csarnokban a velünk szembe lévő folyosón megtaláltuk a keresett termet. – Tessék!

- Köszönöm, Jaejin-san! – a megszólításon kicsit meglepődtem, de végül mosolyogva megveregettem a vállát.

- Nincs mit, Yuta-kun!

~¤~

A mai napig nem tudom, mi célból mentem be akkor a városközpontba, a nagy felhőkarcolók, irodaházak és bevásárló központok közé, ahol mindenhol emberek vettek körül és az utakon kígyózó kocsisorok voltak, de így visszagondolva, nem baj, hogy így tettem. Akkor már pár hete normálisan ment minden az egyetemen.

Ahogy szeltem az utcákat, nézegettem a kirakatokat, és közbe gondolkoztam, hogy kit hívjak le a játékterembe vagy meginni egy sört, akaratlanul is egyre jobban belekeveredtem a tömegbe. Annyira elgondolkoztam, hogy eljutottam odáig, felhívom HongKit, de valaki nekem jött és egy nagyot estünk ott az emberek közt, akik az egészet leszarták, és mentek ugyan úgy tovább, mint a marhák. Magamba nagyokat káromkodva fordultam a velem együtt fenekére érkezett alakra.

- Bocsánat, nem figyeltem! Segítek! – nyújtottam a kezem már állva a még mindig ücsörgőnek, aki csak akkor emelte fel a fejét, mikor kezet nyújtottam neki.

- Semmi baj, senpai!

- Yuta, hányszor mondjam még, hogy nem kell senpainak szólítanod? Elég a Jaejin.

- De az egyszerűen nem áll a számra.

- Persze, ha lediplomáztam, akkor meg sensei leszek, mi? – kérdésemre csak vállat vont. – Mit csinálsz erre?

- Hetek óta itt vagyok, de nem volt ingerem körülnézni. Most megjött a kedvem.

- Legjobbkor, ilyenkor vannak a legtöbben – fintorodtam el az emberek sokaságára bökve tekintetemmel. Péntek este volt, ilyenkor az emberek mind beözönlenek a városba, hogy megadják a módját a hétvége köszöntésének.

- A fene se tudott erről! – nézett körbe ő is fintorogva. – Nem lehet felmenni valamelyik tetőre?

- Lehetséges, de nem hiszem, hogy én felmennék… - zavartan vakartam meg a tarkómat, kíváncsi szemekkel díjazta mozdulatomat.

- Mért? Nem szabad?

- Nem azért, valamelyikre felengednek, de… - Továbbra is zavartan álltam, a tömeg közepén, sokan tuti elküldtek minket mindenféle szép helyre gondolatban.

- Csak nem tériszonyod van, senpai? – kérdezett rá a problémára, amire csak biccentéssel válaszoltam, hogy bizony, az itt a baj. – Naa, gyere fel velem! Ott leszek melletted – azzal karon ragadott és akkor először elmosolyodott.

Megkerestünk egy olyan tornyot, aminek tetejére szabad a feljárás és nem is az egyik legmagasabb. Az utolsó, legfelülre vezető utat lépcsőn tettük meg, addig lifttel mentünk. A fiatalabb szinte rohant fel a lépcsőkön, mintha hirtelen minden élet ereje és kedve visszatért volna belé. Utána nem sokkal léptem ki a placcra, csillogó szemekkel nézett körül. Minden irányból eget súroló épületek vettek minket körbe, messze fölénk magasodva, pedig mi is egész magasan voltunk.

- Itt legalább nyugi van –futott át fejemen a gondolat, és követtem a japán srácot, aki a tető széle felé tartott. – Ugye nem azért akartál feljönni, hogy leugorj?

- Dehogy! – ért oda a széléhez, majd a derékig érő szegélyre tenyerelve nézett le az utcára. – Gyere már közelebb!

- Jó nekem itt is, hidd el! – Kezeimet kabátom zsebébe raktam és úgy néztem ki a fejemből, úgy tűnt, hogy ennyivel feladta, legalábbis én naivan ezt hittem. Az épületekről tekintetem az égre szegeztem, és az éppen felettünk elrepülő gépet néztem, amikor hátulról vállamra tette kezeit, és maga előtt tolt oda a tető szélére. – Mit csinálsz te állatkert?! Ki akarsz nyí--- abban a pillanatban a térdem koccant a betonnal és akaratlanul is lefelé tévedtek a szemeim. – Yuta ez nem vicces! – Éreztem, hogy remegnek a lábaim és az utca látványától bukfencezik egyet az előtte otthon evett vacsorám.

- Nincs semmi baj, itt vagyok! – szorította meg a vállamat, de valahogy ez se tudott megnyugtatni. Hüvelykujjaival köröket írt le kabátom anyagán, amit, picit bőrömön is éreztem, és lassan visszahúzott a placc közepére, távol az autók látványától.

- Ilyet többet ne csinálj, vagy alulról fogod szagolni az ibolyát! – hüvelyujjamat nyakamnál végig húztam, csak azért, hogy biztosan értsük egymást.

- Jó-jó, több ilyen nem lesz – emelte fel védekezően a kezét. Még egyszer visszament, lenézett az utcákra, csak felém intve leindult, elhagyva a magaslatot.

Abba mindketten megegyeztünk, hogy a tömeget el akartuk hagyni. A város egy elhagyatottabb, de a központhoz hasonlóan felhőket súroló épületek keresztezte részéhez vezettem a szigetországból érkezett gyereket. Az utca fényei valamennyire tükröződtek a hatalmas üveglapokon, ezen kívül talán teljesen sötét lett volna, csak itt-ott világított egy-egy magányos villanyoszlop. A város azon részén már csak mi ketten bolyongtunk akkor, egymás mellett. Néha egy-egy autó elment előttünk, vagy a tőlünk nem olyan messze lévő felüljárón tűnt fel olykor egy fényszóró.

Egy kiugrón megálltunk, végig néztünk a sötétbe burkolózott városon. Ahogy a mellettem lévőre néztem, sziluettje kirajzolódott a háttér fényei miatt, és mögötte azok a hatalmas panelek… Mintha egy tumblis kép elevenedett volna meg előttem.

~¤~

Valahogyan az elkövetkező hetekben, hónapokban mindig összefutottunk akaratunkon kívül, vagy éppen direkt a kis rajzos sráccal. Néha segítségért megkeresett, vagy megint nem talált egy előadót és kóválygás közben találtam rá. Ha már így alakultak a dolgok, akkor beszélgettünk is, bár mosolyogni továbbra is keveset láttam, amire rá is kérdeztem. Válasza nagyon furcsa volt, és a mai napig nem értem, miért vélekedik úgy, ahogy.

- Egyszerűen nekem nem áll jól a mosolygás és nem is szeretem. Szerintem ez a legkedvezőtlenebb arckifejezés, amire ember képes.

Egyáltalán nem értettem vele egyet. A mosoly egy jó dolog, sok mindenre jó. Valakinek örömet okozhatsz ezzel a kedves gesztussal, kifejezheted az örömödet, vagy elrejtheted az aggodalmad és a fájdalmad egy egyszerű kis ajakgörbülettel, de akár valaki aggodalmán is enyhíthetsz vele. Yutaé meg kifejezetten szép. Azon kevés alkalmakkor, amikor hagyta látnom a mosolyát, jobb lett a hangulatom, mintha gyógyító ereje lenne… Igen, Yuta mosolya gyógyító, pont a ritkasága miatt.

°˘°˘°

Sokadjára is ugyan abban a télikertben voltam, egyedül a kis ösvényen, amire mintha egyre több növény lógott volna be, egyre jobban eltakarva a fényt, meggátolva a haladást. Az akadályok ellenére is haladtam előre a már jól ismert placcra, a zongorához, és a rajta ücsörgő ismeretlen alakhoz, reménnyel együtt, hogy meglátom az arcát. Az ég ezüstös úrnőjének fehér fénye rávetült a zongorára, és rajta az ismeretlen, de mégis ismerős alakra. Mikor meghallotta közeledtem, újra felém fordult sötétbe burkolózott arcával, ami láthatatlan maradt előttem, de egy hang megszólított, amit nem tudnék földiekéhez hasonlítani.

- Senpai…

~¤~

- Senpai! – Lihegve állt meg mellettem, mintha végig rohanta volna az egész utat az egyetem udvaráig a kollégium kapujától.

- Mi ez a nagy sietség? – fordultam felé értetlenül, a senpai megnevezést már elengedve a fülem mellett.

- Jönnek… - lihegve beszélt, halkan, közelebb kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. – Jönnek ide…

- Kik jönnek? Mi van? – értetlenkedtem tovább.

- One Ok Rock ide jön koncertezni! – bökte ki végre, szinte már kiabálva az új hírt, amit először fel se fogtam. Talán fél percig is állhattam ott, mire leesett, mit is mondott.

- Ez komoly? Nem csak valami kamu hír? – kezdtem kicsit lelkesedni én is, amikor pedig megrázta fejét, szinte ujjongtam ott, a többi hallgatót leszarva. Majd ha az ő egyik kedvencük jön, akkor ők is ugrálhatnak a bejárat közepén. – Muszáj mennünk!

- Tudom!

Szerintem kívülről olyanok lehettünk, mint néhány fangirl, akik éppen valamelyik cuki idol fiúra nyáladzanak, de nem tudott érdekelni. Abba a fél órába, ami az első óránk előtt még volt, végig sikerült beszélni egy bandáról, és a fellépésükre készülve. Hálát adtam az égnek, hogy szünetebe volt eszem és elmentem dolgozni, a pénzt pedig félretettem. Simán meg tudtam venni a legdrágább jegyet is. Rajongó társam is örült, hogy előző nyáron mosogatott egy konyhán, és nem vett a fizetéséből új telefont.

Valahogy ezzel a tudattal gyorsabban elteltek az órák, és azon kaptam magam, hogy már hagyom el az intézményt Yutával az oldalamon. A pillanatnyi csendet, ami beállt közénk hirtelen megvilágosodás követte az ő részéről. Onnan tudom, hogy hirtelen a homlokára csapott.

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – Felém fordult és úgy folytatta. - Senpai, a hétvégén ott aludhatnék nálatok? – kérdése meglepett, ami látszódhatott is arcomon.

- Mért? Nem lesz koli?

- Ja, valami rendezvény miatt ki kell üríteni néhány szobát és az enyém is ezek közt van…

- Hát… megkérdezem otthon, de szerintem nem lesz gond!

Hát tényleg nem is lett gond. Olyannyira várták már, hogy még meg is kaptam az autót péntek estére, hogy el tudjak menni szegény srácért. Mondjuk semmi gusztusom nem volt végigmenni a városon táskákkal és bőröndökkel, és szerintem neki se.

A kapuban állt, mikor odaértem, halvány, de annál őszintébb mosollyal köszöntött, és együtt cuccoltunk be a csomagtartóba. Zene szólt a kis rádióból, amit nem lehetett nem énekelni, szóval egész úton kornyikáltunk, leszartuk, mások mit gondolhattak rólunk. Szerintem azt hitték elgurult a gyógyszerünk.

Parkoló hely vadászatot hamar letudtuk és a motyókkal megpakolva battyogtunk fel az első emeleti kis lakásunkba. A szüleim nagyon örültek Yutának, a tesóm pedig egyenesen odáig volt érte. Persze, a két nő egyből faggatni kezdte szegény gyereket, aki, amire lehetett, válaszolt is. Amíg folyt a vallatás, beágyaztam vendégemnek a szobámban, ezzel le is tudva, nem este kellett igy megcsinálni.

Egy idő után kihúztam a nők kérdéseinek áradatából vendégem és bevezettem átmeneti közös lakrészünkbe.

- Mennyi animés figurád van! - szúrta ki rögtön büszkeségeim, ezzel beszédtémát teremtve az elkövetkező órákra, mert igen, órákig lehet néhány figura miatt dumálni.

Anya csinált vacsorát, a családdal együtt ettünk kint, végig szóval tartották a vendéget. Nem is értem, hogyan fogyott el minden a tányérjáról. Megköszöntük a kaját és elvonultunk a szobámba, hogy megnézzünk néhány animét.

Későre járt már az idő, az aktuális részen már majdnem elaludtam, Yuta mellettem pedig már húzta a lóbőrt egy ideje. Lekapcsoltam a laptopot, letettem az éjjeliszekrényemre és az ágyamon békésen alvóra néztem. Nyugodt arcára pillantottam, nem volt kedvem, se erőm, se szívem felkelteni, békés álmaiból visszahozni a valóságba. Kicsit messzebb csusszantam, kényelmesen elhelyezkedtem és álomra hajtottam a fejemet én is.

°˘°˘°

Már megint ugyan abba a kalitkában voltam, ami tele volt növényekkel. A sötét viszont akkor nem kísért engem, minden világos volt, felettem pedig tisztán látszódott a kék ég, itt-ott néhány felhővel, a kiszélesedett tér felett pedig a déli nap tűnt fel, szemet gyönyörködtető, vakító fényével. Futva tettem meg az utolsó lépéseket a zongoráig. Nem az a kopott hangszer volt, hanem egy fényes barna hangszer, és a tetején ugyan az a barna hajú fiú ült, mint eddig, de most szebb volt. Meghallotta közeledtem és gyönyörű mosollyal arcán nézett rám lelógatva a lábát a hangszerről.

- Senpai.

- Yuta…

~¤~

Kinyitottam a szemem, ahogy véget ért az álmom. Mellettem szuszogott álmaim szereplője, fejét mellkasomon pihentetve, mint egy cica bújt hozzám álmában közelebb. Megszeppentem a látványra, hirtelen levegőt venni is alig mertem. Megpróbáltam óvatosan leemelni, de amint hozzáértem, még jobban belefúrta arcát mellkasomba, kezeivel pedig pólómat fogta. Felé eső kezemet derekára tettem, másikat pedig mellkasomra, haja csikizte a mellette pihenő ujjaimat.

Eljött a koncert napja is. A jegyeket amint lehetett, megvettük, már csak a nagy napot kellett kivárnunk, ami pont a vizsgaidőszakot követő első este volt. Reggel jó sokáig aludtunk, kipihentük a hajtást és este pedig a helyszínen találkoztunk. Yuta "Sexual Fantasies" feliratú pulóverbe virított mellettem. Arca végig ragyogott az izgalomtól és a boldogságtól.

A jegyünk a második sor közepére szólt. Ahogy felvillantak a fények és megpillantottuk először két gitárost egymás mellett játszva az egyik daluk, a mellettem álló ámulva vigyorodott el, két kezét a füleire téve. Az egész fellépést végig mosolyogta, ilyen őszinte ajakgörbületet nem nagyon láttam előtte soha. Ha olyan szám volt, talán az álmom miatt, vagy, mert kedveltem a gyereket, nem tudom, de a keze az enyémmel összeakadt, amit ő nem is utasított el. Az ilyen összegabalyodások miatt volt, hogy a koncert felét fél kézzel csápoltuk át.

~¤~

- Itt a könnyes búcsú ideje…

- Senpai, csak szünetre megyek haza.

- De akkor is… - Mosolyogva megcsóválta a fejét

- Jut eszembe! – kutatni kezdett a táskájában és egy mappát nyomott a kezembe. – Karácsonyi ajándék.

Kinyitottam a kis mappát és egy rajza nézett vissza rám, amit még régebben kinéztem. Egy alak feküdt rajta, lila füst jött ki a száján. A háttér, meg az egész rajz is sötét, csak a füst tűnik ki rajta. Ezt rajzolta az első találkozásunkkor. Alatta volt egy másik mű, amit még nem láttam. Sötét háttér, fehér szkafanderes alak egy felmosóval, melynek nyomán ott a galaxis ragyogó színekkel. Ezek alatt pedig… a télikert, amiről álmodtam, a zongorával.

- A kis takarító gyerek te vagy, a nagy feketeség, amibe színt mos, az pedig én. Megszerettem mosolyogni miattad.

- Köszönöm… Én nem hoztam semmit. – zavartan néztem rá, mire mosolyogva egy puszit nyomott arcomra.

- Nem is kell. Majd találkozunk álmunkban!

Pokol - 20

Cím: Pokol

Páros: Zhang Yixing (Lay) (EXO) x Song Yunhyeong (iKON)

Műfaj: angst, enhye fluff

Figyelmeztetés: borús világkép, depresszió, szuicid hajlamok

Író: 20

Aesthetic kép, amely alapján írni kellett:

- Mikor akarod már ezt befejezni?
Fogd fel, hogy nem akarod. Éreztesd vele, hogy messzebbre kell mennie, hogy ez megtörténjen.
  Törd össze.
- Nem tudom – válaszolom hetykén, és visszadugom a fülembe a készüléket, amelyet pillanatokkal ezelőtt rántott ki fülemből. Szekundum töredékekkel később elindul egy halk melódia, és megszűnik a világ.
 A mellettem ülő férfi felhúzza orrát, majd végül csalódottan elmosolyodik. Végigszánt dús, fekete szálú hajzuhatagán, hosszú ujjai kétségbeesetten keresik egymást a széthulló rakásban – egy kicsit meg is rezdül, elfárad, ahogy elzárkózott valómat fürkészi.
- Hihetetlen vagy – sóhajtja, majd megszabadulva zoknijaitól, szerelemtől fűtött csókot nyom nyakamra, és közös ágyunkon elterül, hogy álomra hajtsa fejét. – Csak tudnám, mit kéne még tennem, ennél többet..
  És azt hiszi, nem hallom, amit mond. Ő abban a tévhitben él, hogy a telefonomból áradó zene falat vág közénk, elszigetel minket, holott ez is csak egy buta álca, mondvacsinált indokkal. Egy maszk, amely engem véd, őt sérti, kettőnket pedig tönkreteszi. S bár a mosolya ott lézeng arcán, gyomron vág a tudat, hogy a görbület inkább kínos, direkt, minthogy igazi és ragyogó lenne – ennek pedig egyetlen egy oka van, egy olyasvalamilyen felesleges, idegesítő ember, mint Song Yunhyeong.
   Még senki nem látott olyat a világon, hogy valakit a saját párja dönti össze, mint rosszállásból egy ártatlan kártyavárat, amely csak áll magában, s tündököl – holott ott voltunk mi, a páros, aki már régebb óta harcol együtt a világ ellen, mint a barátaink legtöbbje, mégis, ez a torztükör-effektus meglékelte a közösen eltöltött időt, s arra vár, hogy a többiek által tökéletesnek látott kapcsolatunk könnyűszerrel merüljön el a jelen kínzó perceiben, akár a Titanic.


    Yixing mozgolódik, az alattunk elterülő lepelre ráncok kerülnek, egy öregember képére hasonlítva, ezzel megnevettet. Az apró kacaj olyan jelentéktelenséggel bújik ki ajkaim közül, hogy merőn lehetne állítani, sosem létezett, csak egy bizonyíték nélküli legenda, mégis, ezt a pillanatot is bezárom szívembe, oda, ahol ahová csakis az ilyen momentumoknak szabad a bejárás. A jelentéktelen, parányi, mások által észrevehetetlen, mosolygásra bíró történéseknek, a legjobb helyen, éppen a feketehajú mellett – a bajtársam, másik felem, az ember, akinél szívem kulcsa lézeng, meg ezernyi más címszóval illetett humánus lény, aki édesen szuszog, de szemei gyakran mozognak. Ismét szakadozottan alszik, mellkasa ütem nélkül ugrál fel-le, ha nem ismerném, akkor halálra rémülve hívnám a mentőket – az évek során rájöttem, megszoktam, megoldottam. Ha megkérdezem, mitől van ez, azt válaszolja, hogy álmomban is megőrülök érted, én pedig megint abba az istenverte fülhallgatóba menekülök, csakhogy ne lássa kipirult arcom, hogy mellkasomat kettészelő, rémesen gyorsan dübögő szívem hangját elnyomja a maximum hangon szóródó zene hangja, ő meg megintcsak kinevet.. És finoman rásimít hátamra, majd átölel, és gyengén megszabadít a zenei rabságból, aminek örülök, de mégsem. És utálom magam, de szeretem őt, mindennél jobban, ez meg olyan, mintha a két részre vált önmagam egymással szemben álldogálna egy szakadék szélén, míg a gyengébbiket halálba nem taszítja a másik. Talán egyszerre sikítok, meg nevetek a régóta várt vég beteljesülése miatt, de mindent elnyom az, ahogyan a gyenge Yunhyeong teste a zuhanástól felgyorsulva csapódik a kemény, nyirkos, sokat megélt anyaföld minden atomjára…

  Yixing teljesen elfordul, majdhogy nem leesik az ágyról, s valami érdektelen megszólalást kezd mormolni tudat nélkül. Elmosolyodok, és tekintetem meztelen felsőtestére vezetem – markáns háta, s gerincének vonala pajzán gondolatokat kelt bennem, olyanokat, amelyek miatt vörösbe öltözik az arcom, és ugrik egyet a hangerő növelésén az ujjam. A hangszín léte még mindig nem túl magas, mégis félek, hogy felkelti a párom, így leállítom a zene monotonságát, beletemetkezve a csendbe, amelyet finoman tör meg a ritmus szerint pumpáló lélegzet a jobb oldalamról.
   Felköhög.
Kiveszem a fülhallgatót a hallószerveimből, és a telefonommal együtt messzire száműzve megigazítom magamon a ruháim – fázok, még sincs kevesebb huszonöt foknál, mégis átfut rajtam egy-két rendülés. Végignézem, ahogy a mobilom landol a komód tetején, egészen pontosan a pirulás dobozaim mellett, és élettelenül kezdi el éjszakai álmát.
   Megemelem a takarót, és mélyen bebújok alá. Az egész ágynak Yixing illata van, olyan, amelyet úgy imádok, férfias, védelmező, és egyszerre puha, ezért olyan ikonikus. Ezermilliárd másik közül is megtalálnám, ha kérnék – akkor az ezermilliárd alkalomkor, mikor a karjaiban fekve aludtam el.
    Yixing mormog valamit, de inkább csak átvetem derekán jobb kezem, s közelebb húzódva hozzá nyomok apró csókot gerincére. Érzem, ahogy kirázza a hideg, elmosolyodok. S talán én is kapok jutalmat, de idő előtt elnyom a folyamatosan rám törő álom..

20110208

T o k y o

Az egész helyzet irracionálisan buta, olyan igazságtalan, hogy vékony ujjaim is inkább kedvesnek tűnnek, miközben körmeimet vezérelve mélyednek bele bőr fedte húsomba – kell valami, ami elfedi fájdalmam, a döntésképtelenséget, az igen-nem közötti vérre menő csatát, amely lefolyik bennem.
   A magasság megrémiszt, de korántsem annyira, mint az élet.. A szemünk előtt lefolyó ideges emberek tömkelege, ahogyan a keresztbe-kasba lefestett zebrákon közlekednek, jól ismert undort kreál a torkomba, amely később egy igazi gombóccá alakul át, sírásra késztetve. Nem is, inkább csak nevetni akarok a nyomoromon, mert nem azért jöttem egészen Japánba, hogy teketóriázzak – vagy ugrok, vagy más úton érem el, de ma mindenféleképpen befejeződik valami, ebben szentül hiszek. Hinni akarok. Éppen annyira, mint a kisgyerekek a mikulásban, a húsvéti nyuszi létezésében, vagy csak éppen Isten valójában, igenis szükségem van valamire, amire támaszkodhatok, ami talán megtart az élet-halál közötti felfestett peremvonalon, csak éppen nem akaródzik elérkezni.. Falat kapott, elzárták, vagy éppen én nem tudom észrevenni az unalmas napok történései között – irtózatosan jól játssza a bújócska nevű játékot, lassan meghajolok, sőt, meg is tapsolom. Talán bele kéne törődnöm, hogy a megváltás, amire egész életem során váltam, mégsem érkezik meg, kifut az időből, visszatartják..
  Kifújom a levegőm, amely Japánhoz képest elég dohos, kellően hideg, s még cigarettára sincs szükségem ahhoz, hogy fojtogatni kezdjen valami, hiszen itt vannak ezek a széndioxid vegyületek, meg a folyamatosan öldöklő bűntudat, amely még az utolsó perceimben is ott áll a hátam mögött, feketébe öltöztetett kaszás álruhájában, buzdítva a végső lökésre.
   Végül is, milyen szép ez a mai nap arra, hogy kipuffantsd magad, Yunhyeong..

Megrázom a fejem. Tudom, hogy igaza van, de nem akarom adni alá a lovat.
- Szerintem is – sóhajtom vissza neki, az sem érdekel, hogy a tetőtéren álló, néha el-elhaladó japán hölgyek furcsán vizslatnak az idegen nyelv, frusztráltság, és furcsa viselkedés kavarodása miatt. Összeolvadnak a hangok, a nevetés pontosan ugyanolyannak hat, mintha valaki zokogna; lélekben arra várok, hogy az eső is rákezdjen, hogy legyen valami, mi elmossa a betonra ragadó vércseppjeimet, ezzel eltüntetve létezésem végét jelentő jeleket. Azonban az eső nem jön, kitisztult, felszakadozatlan nyári estét élünk, én meg húzom a számat.
   Tényleg túl szép ez a nap. És itt bukok el mindig, minden egyes nap túl gyönyörű ahhoz, hogy végre egyszerűen ledobjam magamat valahonnan, vagy a kádam vize legyen utolsó fekhelyem, esetleg nem visz rá a lélek, hogy ütőerem vonalába véssek hosszú hegeket..


De a mai nap más, Yunhyeong, és ezt te is tudod. Jinhwan sem fog már ismét szeretni, anyád meg a testvéred végképp nem kíváncsi rád, holnapra pedig biztos megjön az a fránya telefonhívás az apád haláláról..


  Felsóhajtok, és szerencsétlen mosolyra húzom a szám. Úgy érzem, bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy ékes röhögőgörcs, teljesen kinevetve ezt a kibaszott szánalmas helyzetet, amiben benne vagyok – az alattam elterülő buzgó város képe az idő elteltével kezd egyre kedvesebbé és hívogatóbbá válni, lassan elpárolog minden félelmem.
   Jobb lábamat felpakolom az előttem húzódó, térdemig érő védőfal tetejére, de az úgy remeg, akár egy kocsonya, vagy egy éppen megszületett bárány, és rájövök, hogy csak eltervezve voltam ilyen határozott – a szívem elképesztő ütemben kezd el verni, félő, hogy kirobban a bordáim s tüdőm fogságából, kezeim összecsuklanak.. Kissé rám tör a hányinger, ahogy fél lábbal közelebb kerültem a halál küszöbéhez, és émelyegni kezdek. Hát, talán mégsem kell önmagamtól elrugaszkodni…

  Lehet, hogy negyed, fél, de akár egy óra is eltelik, addig veszekedek magammal, tétovázok az idővel, fogalmam sincs arról, mennyi ideje is állok már ott – a telefonom valahol az otthonomban lévő ágyamon pihen, esetleg a konyhában elhelyezkedő asztalon, órám pedig a komódom tetején, így az „idő” definíciója teljesen elmerül az éterben, de nem is baj. A tudat, hogy minél hamarabb be akarom fejezni, nem visz előrébb – igazából csak türelmetlenebbé tesz, de így szűnik meg a késő este lébicoló embertömeg Tokió zsúfolt utcáin, senkinek nem kell végignéznie, ahogy mindennek vége szakad. Senki agyába nem fog beleégni a tudat, a képkockák, hogy egy aranyos téli este, lassan Valentin-nap közeledtével valaki a szeme láttára hagyott itt mindent, rendkívül undorító módon..
  És akkor állok végleg a falra. Ráhelyezem a súlyom, ráharapok a kezemre – amely karmolásoktól felszakadozott, néhol véraláfutásos, szenvedő -, hogy elmúljon a kezdeti remegés, ami kicsit segít is. Minden mozdulat ügyetlen, kapkodó, és szerencsétlen, holott mennék, de még mennyire, hogy mennék, szaladnék ebből a szemét világból elfele, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Valamifajta mákszemnyi reménycsík, várakozás visszatart, nem enged cselekednem, kurvára felbosszant..


S talán egy pillanatra minden elcsendesül.
S így kezdődik a vihar előtti csend.


   Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és valaki útját teszi keresztül rajta – nem nézek hátra, azt akarom, hogy ne lásson, ugrani akarok, mindentől, mindenki elől. S hallom, ahogy az ismeretlen cigarettára gyújt, azt az apró megnyugtató hangot, amikor felpattanva tüzet hozunk létre, te jó édes istenem, de hiányzik most egy szál cigi, gondolom magamban.. Az orromat megcsapja a jól ismert dohány illata, belélegzem, elfut egészen a tüdőimbe.. Közelebb lépked, hallom lépteit, ahogy cipője ütemesen koppan a tetőn, egyre közelebb ér hozzám, hallom, ahogy kiengedi ajkai közül a cigarettafüstöt, amely eloszlik a sűrűsödő levegőben..
- Hé, hé! – elkapja kezeim, leránt a magasságból, a könnyeim pedig abban a percben elerednek, ahogy kisiklik lábaim alól a talaj, és a kedves-gonosz idegen ölelésbe vonva taszít le a biztonságba. Orromba belekúszik férfias parfümének és frissen eldobott cigarettájának keveréke, s az egyre jobban bennem érlelődő idegösszeomlás kiszökik.. Hiszen úgy zokogok, mint egy vérig sértett kisgyerek, hisztivel és egyéb idegesítő, szakadozott levegővétellel, ő meg csak szorít, szorít magához, általam gusztustalannak tartott hajamat bidizgálja, hátamat, gerincemet simogatja. De ahogy próbál csitítani, úgy törnek fel belőlem a fájó könnyek, újra és újra, s az idő pedig telik..
- Mit gondoltál itt? – kérdezi végül úgy, mintha számon kérhetne, akár egy régi ismerős, esetleg anyám, apám, akárkim, akinek egy kicsit is számítok, de én csak szipogok, taknyom-nyálam összefolyik, zokogok szüntelenül. Vizslatom sötét szemeit, nézem ajkait, ahogy szavakat formálnak, de azok nem jutnak el hozzám, egyszerűen valami falat állít közénk. Meglendíti kezeit előttem, mire észbe kapok.
- Én..én nem tudom – habogom össze-vissza, mire óvatos mosolyra húzza száját, és arrébb állva eltapossa meggyújtott cigarettáját, amelyet a nagy sietségben dobott el, majd visszatér hozzám.
- Nos, kedves Nemtudom, inkább bármi mást csinálj, mint ilyesmit – int a falra, aztán rám, én pedig elpirulok, már attól a tudattól, hogy valaki rájött a bűnre, amelyet készültem elkövetni, de nem tudom tartani magam, a könnyeim ugyanúgy özönlenek, mint előtte. – Na, ne sírj már! Istenem, csak menjünk el valamerre, gyere..


  Egy órával később – amikor még mindig fogalmam nincs arról, mégis mennyi az idő -, egy számomra ismeretlen hely meleg fogadásában ücsörgünk, én, meg az engem megmentő drágalátos idegen, egy-egy felespoharat nyomorgatva kezünkben, növekvő számú soju-s üvegekkel. Teljesen szemérmetlenül bámulom, hiszen nem tudok napirendre térni felette, hova tenni; az elrángatáson kívül semmi lényeges információval nem rendelkezek róla.
Csak annyit tudok, hogy kibaszott helyes.
- Mit nézel? – töri meg a közöttünk lévő csendet, miközben poharainkba átlátszó alkoholt önt; a porcelán másodpercek alatt telik meg, arra várva, hogy valaki használhassa őt.
- Semmit – felelem meglepetten, és elfordítom pirosba öltözött tekintetem róla; rövid ideig kémlelem a környezetünket, a jókedvű emberek tömkelegét, akik rendkívül becsiccsentve érzik jól magukat barátaik társaságában, párokat, hangfalakból szóló finom, halk zene, poharak koccanása, tósztok..
  ..S abban a pillanatban találkozik a tekintetünk.
Hátradől székén, miután visszahelyezi a zöld üveget – fekete zakója levetve pihen székének karfáján, felsőtestén feszül hófehérre mosott inge, amelybe apró felüdülést hoz kilazított nyakkendője. Középhosszú,  fekete, dús hajzuhataga keretezi kissé sárgás bőrét, s mosolyog, istenem, megvillantja ezerwattos mosolyát; hatalmasat nyelek, s nem éppen a torkomban növekvő gombóctól.
   Felemeli poharát, s vár, hogy koccintsunk. Megtesszük, s lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk az italt.
Lehajtjuk.
  S így megy ez körökön át, addig, míg semmi sincs előttem, csak vágytól ködös szempárja, amivel érzékien mustrál, lágyan tenyerébe csúsztatott halántéka a padra könyökölve, ahonnan kémlel, s kissé fentről nézek én is rá – mosolygunk mind a ketten, nevetünk, mint két gondtalan fiatal. Gyűlnek mellettünk az üres üvegek, tányérjaink ürülnek, jókedvünk fokozódik; az emberek sorra hagyják el a helyet, de mi maradunk, ma, holnap, s azontúlig, mintha megállt volna az idő.
- H-hogy hívnak? – szakad ki belőlem a kérdés, amint ismét új körrel végzünk. A csábos valaki szemöldöke velem szemben felugrik a levegőbe, mire felnevetek.
- Zhang Yixing – feleli nehezen, erős kínai akcentussal, amelyet túlontúl aranyosnak vélek, s bár nem ismerem, részegen olyan, akár egy nagy gyerek, mint egy tejbetök, s talán az én szívem is megolvad egy kicsit. – És téged, Mr. Nemtudom?
- Song Yunhyeong – mondom. – K-kínai vagy?
- Kínai, aki Koreában dolgozik, - kezdi lassan, tagolva. Erősen artikulál, amely olyan viccesnek hat, hogy alig bírom visszafojtani a feltörekvő nevetésem. – de elküldték Japánba. És te, te mit kerestél itt?
  Lehajtom a fejem, és kivételesen üres poharam alját kezdem vizslatni. Mosolyom éktelenül ott virít ajkaimon, olyan, mintha oda lenne ragasztva. S aznap estére eldobom minden gondom, gondolom én.
- Az élet értelmét – nézek fel szemeibe. – De azt hiszem, megtaláltam.



-

   A feltörekvő Nap sugarai élesen virítanak be az ablakon, egyenesen arcomra; az erős fény megtörik, ahogy becsukom szemeim, s oldalra fordulva az engem ölelő Yixinget bámulom a csendben. Nem történik semmi, mégis minden lejátszódik bennem – egy fél évtizednyi szeretet, megbízás, támasz, és a férfi, aki ugyanúgy szuszog, mint órákkal ezelőtt, akkor, mikor megint újraálmodom a majdnem végzetes éjszakám varázsát, az estét, a születésnapom, amely legtöbbször átoknap volt, onnantól viszont a legfontosabb nap az életemben. És mosolygok. Figyelem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, s nyugtázom, mennyire is szeretem, ahogy forró lehelete nekicsapódik az orromnak, mígnem karjai erősebb szorításba fognak, s közelebb húz magához.
- Szeretlek – suttogom a félig éber Yixing bársonyos ajkaira, s apró csókokkal megajándékozva átölelem őt.
- Mondj újat – mormogja mély hangján, s egy újabb nevetésbe fulladó csókcsatába indulunk..