Tarts ki még! - 29

Cím: Tarts ki még!

Páros: Im Jaebum (GOT7) x Son Hyun Woo (Shownu) (Monsta X)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Nehézség

Író: 29

Kimerülten emelte fel remegő kezét, hogy letörölje a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a tükörképéről. Shownu kénytelen volt beismerni, hogy a kialvatlanság és az a rengeteg próbával töltött óra bizony rajt hagyta nyomait, nem csak az arcán, de a testén is. Éjszín szemei, melyek általában melegséget és magabiztosságot árasztottak magukból, most fáradtan csillogtak, alattuk pedig sötét karikák éktelenkedtek. Ráadásul minden egyes porcikája sajgott, pihenésre vágyakozott, hiszen az elmúlt nyolc órában más sem csinált, mint csak táncolt megállás nélkül, épp csak annyi szünetet tartva, hogy igyon néhány korty vizet, hogy enyhítse a hirtelen rátört szomjúságot.

Az elmúlt napokban keményebben edzett, mint eddig valaha, ám ez nem is volt csoda. A most debütáló bandák tagjai jóval fiatalabbak voltak nála, s úgy érezte, kezd kifutni az időből. Ott volt huszonhárom évesen, rengeteg gyakornoki idővel a háta mögött, ám a debütálásnak még csak a közelébe sem jutott soha. Teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés, hogyha nem választják ki hamarosan, ki fog öregedni a szakmából, és esélye sem lesz megmutatni az embereknek, mire képes. Márpedig ő nem azért áldozta fel a fél életét, s hagyott fel a tanulással, hogy közömbös arccal közöljék vele: belőle már nem lehet idol.

Shownu mély levegőt vett, s lassú léptekkel indult meg a laptopja felé, hogy leállítsa a zenét. A fiú lelkét bűntudat és fájdalom mardosta; tudta, hogy sokkal többet és keményebben kellene gyakorolnia, de egyszerűen képtelen volt rá. Már így is a határait feszegette, s bár a szíve azt súgta, maradjon még egy kicsit, hogy a lépéseit tökéletesítse, végül a józan eszére hallgatott, s összepakolt maga után. Előbb pihennie kellett, hogy másnap délelőtt újult erővel vethesse magát bele a véget nem érő próbákba.

Egy határozott mozdulattal felkapta sporttáskáját, majd egy utolsó pillantást vetett a táncteremre, mielőtt lekapcsolta volna maga után a villanyokat. Későre járt, a Starship épületében pedig alig tartózkodott valaki rajta kívül. Shownu csak egy-két takarítót látott, miközben a lift felé igyekezett, a többi trainee-nek viszont nyoma sem volt. A fiú irigyelte őket, amiért nyugodt szívvel alszanak most a dormban – ő ezt nem tehette meg, hiszen a legjobbnak kellett lennie ahhoz, hogy debütálhasson.

Lehangoltan nyomta meg a felvonó hívógombját, és sűrűn pislogva várt, hogy az ajtó kinyíljon előtte. A fáradtság hirtelen csapta őt fejbe, alig bírta nyitva tartani a szemeit. Mozdulatai komótosak voltak, s úgy cselekedett, hogy nem is figyelte, mit csinál. A gondolatai teljesen máshol jártak, egy szép és sikeres jövőt képzelt maga elé, amelybe néhány pillanat múlva belerondítottak a valóság sötét képkockái is. Ajkait egy hangos sóhaj hagyta el, ahogy belépett a liftbe, majd a zsebébe nyúlt, hogy előhalássza telefonját, amely ma még csak nem is került a kezébe. Habozás nélkül kereste ki egykori legjobb barátja nevét a névjegyzékből, s nem törődve azzal, hogy lassan éjjel fél kettőt üt az óra, tárcsázta is a számot. Észre sem vette, de még a levegőt is visszatartotta, miközben arra várt, hogy fogadják a hívását.

– Igen? – Jaebum álmosan és frusztráltan szólt bele a telefonba, Shownu pedig némi bűntudatot érzett, amiért felkeltette őt. De abban a pillanatban szüksége volt valakire, akivel beszélgethet.

– Én vagyok… – A fiú visszafojtott hangon lehelte a szavakat.

Valami megtört benne, mikor meghallotta Jaebum hangját, s néhány kósza könnycsepp még az előtt folyt végig az arcán, hogy visszatarthatta volna azokat. Kézfejével rögtön odanyúlt, hogy megtörölje nedves szemeit, s gondolatban szigorúan magára parancsolt, hogy fejezze be a sírást, hiszen az nem méltó egy férfihez.

– Hyung? – Jaebum azonnal éberebb lett, ahogy tudatosult benne, hogy rég nem látott barátja kereste fel őt. A korábban érzett düh, ahogy jött, úgy el is illant. – Valami baj van?

Shownu eltartotta a fülétől a telefont, miközben szipogott párat, majd megköszörülte a torkát, hogy magabiztosabban tudja folytatni a beszélgetést. Ugyan sejtette, hogy Jaebum hamar rájön, csak tetteti a határozottságot, de a fiú büszkesége nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon valaki előtt. Még akkor sem, ha egy olyan személyről volt szó, aki mindenkinél jobban ismerte őt.

– Találkozhatnánk? – Shownu figyelmen kívül hagyta JB kérdését. Ez nem egy olyan dolog volt, amit telefonon keresztül akart megbeszélni. – A szokott helyen, mondjuk fél óra múlva?

Néma csend telepedett a két fiatal közé, Shownu pedig biztosra vette, Jaebum már nem is fog neki válaszolni, ami borzasztóan rosszul esett neki. Azt hitte, ha másra nem is, hát rá számíthat, és bármikor felhívhatja őt, ha lelki támogatásra lenne szüksége.

– Nem jönnél inkább ide a dormhoz? Holnap húzós napunk lesz a srácokkal és muszáj pihennem.

Shownu hirtelen irigységet és megbánást érzett. Ha korábban is legalább annyira keményen koncentrált volna a próbákra, mint az elmúlt napokban, talán most ő is ott lehetne Jaebummal és a többiekkel, hogy együtt készüljenek fel a fotózásokra, interjúkra és fellépésekre.

A könnyek újra elhomályosították a tekintetét, ám ezúttal nem hagyta, hogy a sós cseppek végigszántsák az arcát. Erősebb volt ő ennél, és nem hagyhatta, hogy a feszültség és a bűntudat maga alá gyűrjék őt, különben képtelen lenne jól teljesíteni. S ha debütálni akar, muszáj a legjobb formáját mutatnia a vezetőség és a tanárok előtt.

Shownu sietős léptekkel indult meg az épület bejárata felé, közben pedig mélyen meghajolt a pulton támaszkodó portás előtt, aki csak ásítva intett neki egyet.

– Hamarosan ott vagyok! – A fiú ezzel megszakította a vonalat, s kilépett a hideg, novemberi éjszakába.

***

Jaebum már a Got7 kollégiumának ajtaja előtt várta Shownut, aki szinte rohanva tette meg az utolsó néhány lépést, majd levegőt kapkodva megállt legjobb barátja előtt. JB szorosan fonta össze maga előtt a köntösét, s az épület falához helyezett padra mutatott, jelezve Shownunak, hogy üljön le. Be is hívhatta volna őt a dormba, de nem akarta a többieket felébreszteni a beszélgetésükkel. Ráadásul tudta, hogy személyes dologról lehet szó, máskülönben egykori gyakornok társa nem kereste volna fel őt az éjszaka közepén. Ez a társalgás bizony nem tartozott másra, csakis rájuk.

– Történt valami? – Jaebum aggódva húzta össze a szemöldökét, miközben letelepedett a padra Shownu mellé, s átnyújtott neki egy doboz sört. – A telefonban eléggé kétségbeesettnek tűnt a hangod.

Shownu a földet tanulmányozva hallgatott, kereste a megfelelő szavakat. Nem tudta, hogyan kezdhetne bele, hogyan mondhatná el Jaebumnak a félelmeit. Tanácstalanul forgatta kezei között a hideg italos dobozt, majd az ég felé emelte a tekintetét.

– Attól tartok, hogy nem lesz esélyem debütálni… – sóhajtott fel.

Jaebum nagyokat pislogva meredt a barátjára.

– Miért mondod ezt?

A trainee megrázta a fejét, és lerakta kettejük közé a sört. A fiú gyorsan végiggondolta az elmúlt hónapok eseményeit, amelyek még jobban megerősítették abban, hogy kár reménykednie.

– Olyan srácok vannak körülöttem, akik jóval tehetségesebbek és fiatalabbak, mint én – vallotta be. – Ráadásul napról napra egyre jobbak, érted? Pedig fele annyi tapasztalatuk sincs, mint nekem…

– Kissé alábecsülöd magad, hyung… – Jaebum halványan elmosolyodott. – Emlékszel, mennyire irigyeltelek mindig a mozgásod miatt? Az egyik legjobb JYP gyakornok voltál, és tudod, biztos vagyok benne, hogy debütálhattál volna velünk, ha…

– Ha hallgattam volna rád és Jinyoungra, és nem lógtam volna el a próbákat?

Jaebum lesütötte a szemeit.

– Nem ezt akartam mondani…

Shownu csak megrántotta a vállát.

– De erre gondoltál… – A fiú kis szünetet tartott. – Elrontottam, érted? Akkor eljátszottam az utolsó esélyemet, mert jobban érdekelt a szórakozás, mint egy büdös táncteremben izzadni egész nap. Későn jöttem rá, hogy nekem ez mennyit jelent, és most már nem fogom tudni valóra váltani az álmaimat, mert lassan kiöregszem a szakmából…

 Barátja hosszú másodpercekig nézte Shownu kétségbeesett arcát anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Valamelyest átérezte a fiú bánatát, hiszen ő is volt egyszer trainee. De tudta jól, hogy Shownunak most sokkal nehezebb, hiszen olyan régóta vár már arra, hogy debütálhasson.

– Nem tudom, mit csináljak… – Shownu gondterhelten túrt kócos hajába. – Nagyon szeretném, ha sikerülne, de annyi jó hangú trainee van körülöttem, hogy teljesen esélytelen a dolog. Ráadásul mindannyian eltökéltek, Kihyun például még a dormban is gyakorol, és napról napra egyre jobb. Jooheon már most saját maga írja a szövegeit, és…

– Miért foglalkozol másokkal? – csattant fel hirtelen Jaebum. – Arra kellene koncentrálnod, hogy magadat fejleszd, nem pedig azt nézni, hogy a többiek miben tehetségesek!

Shownu a szíve mélyén tudta, hogy Jaebumnak igaza van, de nehezen tudta figyelmen kívül hagyni a többieket, mikor a tanárok folyamatosan őket dicsérik. Nem is emlékszik, mikor hallott pozitív jelzőket az oktatóktól, ez pedig teljesen elkeserítette, és elhitette vele, hogy fele annyira sem jó, mint a többi gyakornok.

– Hajnalok hajnalán esek haza a próbateremből, JB… – sóhajtott fel. – Ennél többet nem tudok tenni…

– Nem is kell – Jaebum halványan elmosolyodott. – Gyakorolj türelmesen, ne veszítsd el a magabiztosságod, és előbb-utóbb fel fognak rád figyelni. Ennyi az egész.

A trainee hangosan felhorkantott.

– Te könnyen beszélsz már… De nem ilyen egyszerű, érted? Utálom, hogy más kezében van a sorsom…

– Feleslegesen aggódsz, hyung – Jaebum, hogy bíztassa egy kicsit a barátját, megpaskolta Shownu hátát. – Megvan benned minden, ami ahhoz kell, hogy sikeres legyél. Jól táncolsz, jól énekelsz, nem jössz zavarba a kamerák előtt, és azért az arcod sem olyan rossz… És biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én látom.

Shownu halványan elmosolyodott.

– Keményen fogok dolgozni! – jelentette ki. – Egy nap majd meg fogok veled küzdeni az első helyért!

– Úgy legyen, hyung! – Jaebum ajkait egy jóízű kacaj hagyta el. – Alig várom, hogy végre színpadon láthassalak!

***

Másnap reggel Shownu magabiztosabban indult el a gyakornokok kollégiumából, hogy ismét belevesse magát a próbákba. Az éjszakai beszélgetés ráébresztette, hogy bármennyire is nehéz most neki ez az időszak, nem adhatja fel, hiszen túl sok energiát és időt ölt már bele ebbe. Már gondolni sem akart arra, hogy esetleg nem sikerülhet neki, minden egyes negatív gondolatfoszlányt igyekezett elhessegetni. Csak a próbákra fog összepontosítani ezentúl, hogy megmutassa mindenkinek, mennyire jó abban, amit csinál.

Eltökélten lépte át a Starship épületének küszöbét, ahol máris az egyik társába ütközött. Minhyuk széles mosollyal az arcán üdvözölte őt, s együtt indultak el az énekterembe.

– Hallottad? – Minhyuk majd’ kicsattant az örömtől, már-már ugrált a folyosón.

– Micsodát? – Shownu annyira elzárkózott mindentől és mindenkitől az utóbbi időben, hogy semmiről nem tudott. Még a szobatársaival sem beszélt, ideje sem lett volna rá a próbák között.

 A fiatalabb fiú arcáról le sem lehetett törölni a vigyort, annyira örült, hogy ő oszthatja meg Shownuval azt az információt, amit alig néhány perce tudott meg ő is.

– Állítólag hamarosan debütáltatni fognak egy fiúcsapatot – csapta össze izgatottan a két tenyerét. – Néhány trainee szerint a vezetőség ki is választott már pár embert, akik közül majd eldöntik a végleges tagokat. Valami survival show-ról is beszéltek, de nem értettem pontosan… hé, minden rendben?

Shownu hirtelen megtorpant a folyosó közepén, és csak meredt maga elé. A szíve hevesen kezdett dobogni, s már nem is hallotta Minhyuk szavait. Nem akart hinni a fülének, ez az egész olyan volt, mintha csak álmodna. A remény már majdnem kialudt szikrái most ismét lángra kaptak, és erősebben égtek, mint eddig valaha. Shownu a nadrágjába törölte izzadt tenyerét, és imádkozni kezdett. Ez már tényleg az utolsó lehetősége, ha most nem debütál, akkor már sosem lesz rá alkalma. Bízott benne, hogy az ő neve is ott van a kiválasztottak között, és így esélye lesz megmutatni a vezetőségnek, hogy mire képes. Hamarosan lezárul ez az időszak! – gondolta. – Csak egy kicsit tarts ki még!

Remember me - 28

Cím: Remember me

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) – Lee Taemin (SHINee)

Feladat: Érzéssel írni

Érzés: Megdöbbent, megdöbbenés, 

Író: 28

- Késtél! - nézett átható pillantással a szőke fiú az újonnan érkező, vastag, fekete szövetkabátos emberre.

- Csak eszembe jutott mennyire szereted - ült le a férfi a másik mellé - a padra, és a kopott fára helyezte a csokor fehér rózsát.

- Emlékeztél?

- Nehéz elfelejteni. Hiányzol.

- Talán ha gyakrabban látogatnál... - vonta fel a szőke szemöldökét és egy pajkos pillantást vetett a kreol bőrűre.

- Taemin, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Igaz - dőlt hátra csalódottan a kisebb, és szomorkásan pillantott fel az égre.

Apró hópelyhek kezdtek szállingózni, lassan ragyogó fehérségbe fedve be a tájat. Csupán a fekete kabátos virított ki a környezetből.

A szél hidegen fújt, mire Jongin még jobban beburkolta magát a sálja és kabátja védelmébe.

Taemin ábrándozva nyújtózkodott felfelé, hogy egy-egy hópihe a tenyerébe essen, de sehogy sem járt sikerrel. Csalódottan ejtette maga mellé a kezét.

- Szeretem az ilyen napokat. Rád emlékeztetnek - simított bele szőke hajába és érdeklődve pillantott a bebugyolált fiú felé.

- Én pont e miatt nem szeretem. Mert rád emlékeztetnek.

Jongin keserűen mosolygott, előre a semmibe bámulva.

- Manapság minden rád emlékeztet már.  Azt hiszem kezdek beleőrülni a hiányodba.

- Az jó - bólintott a másik elégedetten, és nadrágja zsebében kezdett turkálni - Ezt már rég oda akartam neked adni - nyújtott át egy összegyűrt, régi, kissé szakadt fényképet.

Jongin hosszasan nézte, majd kabátja zsebébe nyúlva ugyanazt a fotót vette elő.

Szeretetteljesen húzta végig mutatóujját a két, egymásba csimpaszkodó fiú képén, és elérzékenyülve fordította meg.

 „Szeretlek” - csupán ennyi volt a hátuljára írva.

- Már rég megkaptam - sóhajtott fel a fiú – De nem elég korán.

- A lényeg hogy tudod - vont vállat szórakozottan Taemin, és hosszú tincseit kezdte babrálni.

A kihalt helyen csupán Jongin lélegzetét lehetett hallani, semmi sem zavarta meg a meghitt pillanatot. A hó kitartóan szállingózott, egyre nagyobb pelyhekben.  Távolról egy mentőautó szirénája hallatszott.

- Tudtad, hogy a főiskola után meg akartam kérni a kezed? Még a gyűrűt is megvettem.

- Nyilvánvaló volt - nevetett fel a kisebb hangosan mulatva a régi emléken – Annyit mondogattad, engem meg bosszantott, hogy előre tudni fogom már. Teljesen oda volt a meglepetés - húzódott még szélesebb mosolyra a szája – de igazán boldoggá tettél. Tényleg - nézett rá kipirultan, azokkal a gyönyörű szemeivel, amik még az évek múlásával is ugyan azt a szeretetet és szerelmet árasztották Jongin felé, mint a legelső alkalommal.

- Én is szeretlek - mosolyodott el a fiú ahogy kimondta a másik gondolatát - Mindörökké.

Csendben üldögéltek még egy ideig egymás mellett, élvezve a másik társaságát, ám lassan sötétedni kezdett, és az eget sötét viharfelhők lepték el.

Jongin komótosan tápászkodott fel a padról, kinyújtóztatva elgémberedett végtagjait.

- Elmész? - pillantott fel rá szomorúan Taemin, mire a másik csak sajnálkozva bólintott - Mikor láthatlak újra?

- Amint tudok jövök - sóhajtott a fiú, majd kezeit vastag bőrkesztyűjébe  bújtatva kezdte el lesöpörni a hideg, faragott márványkőről a havat.

A csokor fehér  rózsát óvatosan helyezte a vésett tábla alá.

- Hiányozni fogsz... - suttogta Taemin, és odalépett a faragott sírkő mellé. Keze tétován követte a vésett betűk vonalát.

Lee Taemin (élt 23 évet)

Jongin csak szótlanul bámulta még pár percig a hantot, majd lassan fordított hátat, és indult el a temető nagy, fekete, kovácsoltvas kapuja felé.

Komótosan sétált, távolodó alakja pedig szép lassan tűnt el a hóesésben, csupán lábnyomai árulkodtak arról, hogy ott járt valaki.

Treat you better - 27

Cím: Treat you better

Páros: Kim Jongin (Kai) (EXO) x Lee Hoseok (Wonho) (Monsta X) 

Feladat: Idézettel írni

Író: 27

Idézet: 

"Mélyebb, mélyebb

A seb egyre mélyebb lesz

Mint egy darab törött üveg

Amit nem fordíthatok meg" 

- V (Stigma)

Az igéző tekintete…

A hatalmas mosolya...

A dús haja...

A gyönyörű bőre...

A hosszú ujjai...

A vékony lába...

A tökéletes alakja...

A hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy kiabál...

Ahogyan elveszti a józan eszét...

A türelmét...

Ahogyan egy apró izzadtság csepp gördül le homlokán szex közben…

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam kiverni ŐT az agyamból, de egy határozottan biztos volt... Kim Jongin folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba... annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált. Mikor éppenséggel nem voltunk együtt, minden percben hiányzott. Csak akkor éreztem magam teljesen egésznek, ha Ő is velem volt. Az SMS-ek aligha csillapították érzéseim halálos hullámait, pusztán csak olyanok voltak, mint mikor az ember bevesz egy fájdalomcsillapítót, amolyan megszokásból, ösztönösen, tehetetlenségében és várja, vajon ezúttal használ-e vagy sem. Na, pont ilyen volt a napi szintű üzenetváltás számomra Jonginnal. Persze örültem, hogy legálabb erre mindig tudtunk időt szakítani, de valahogy akadt olyan pillanat, amikor valójában már csak az esti telefonálás, a hangja, a gesztusai nyugtattak meg teljesen egésszé. Szerelmes voltam... borzasztóan szerelmes ebbe az emberbe. Természetesen nem ragaszkodtam mindig ennyire betegesen hozzá. Régen én magam is ismertem a mértéket, a határokat, a kemény korlátokat és neki fogalma sem volt mi váltotta ki belőlem ezt az egészet, ilyen hirtelen, a semmiből. Már egy jó két hete tartott és habár láttam, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, unja már a kedélyváltozásaimat mégsem tudtam ellene mit tenni. Úgy éreztem felemészt a féltékenység és az önutálat belülről. Általában rákérdezett mi a bajom, de igazából nem értettem miért erőlködik annyira. Többnyire lerendeztem azzal, hogy „semmi” és egy idő után Ő is megtanulta felesleges tovább faggatóznia.

 „Csak ölelj át jó?”

„Csak kérlek, felejtsük el”

„Csak mond, hogy szeretsz oké?”

„Csak tedd ezt...”

„Csak tedd azt...  és minden rendben lesz”

Sosem akartam feleslegesen ezzel húzni az együtt töltött időnket, még ha csak telefonon beszeltünk sem. Jobban érdekelt, hogy VELE mi van, azt akartam, hogy Ő meséljen, én inkább csak őrlődtem csöndben magamban. Tudtam, hogy nem nagy dolog és el kellene felejtenem, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, nem volt még olyan erős a kapcsolatunk, hogy ezt hányadtatás nélkül elviselje. Hiszen alig 3 hónapja jártunk, és oh istenem, mennyire de különböztünk egymástól. Talán nem is csoda hogy féltékeny voltam, ha közel került hozzá valaki. De mégis...

 - Most azonnal tedd le a segged Lee Hoseok és rebegd el szépen hogy mi a kínod, mert amíg nem nyitod ki a szádat, addig nem tudok segíteni és ez így elég idegölő. Mond csak, velem van a probléma? - tépett dús hajába sokadjára, ahogyan ledobta magát a hanyagul megvetett ágyra. 

 - Nem Jongin... ne mondj ilyeneket, kérlek... - ültem le mellé könnyeimmel küszködve. Hogy is lehetett volna vele baj? Hogyan lehetett volna akár egy porszem is a tökéletességében? Inkább velem volt gond, az agyammal, de azzal nagy.

 - Szakítani szeretnél? Hmmm?  Azt szeretnéd, hogy én mondjam ki helyetted? Velem akarod elvégeztetni a piszkos munkát? - Kezdett egyre idegesebb lenni. Hallottam, hogy légzése egyre szaporább és erőteljesebb. Orrnyergét kezdte erősen masszírozni…  tudtam, ez annak a jele, hogy valóban nagyon ideges, így még ha szerettem volna, sem tudtam megszólalni. Azzal sem voltam tisztában, hol is kezdhetném. Hiszen sosem adta jelét, hogy ténylegesen ki akarná deríteni mi a probléma gyökere, én pedig sosem gondolkodtam azon, hogyan is mondhatnám el. Többnyire letudta annyival az egészet, hogy szeretem és neki ennyi elég is volt... legalábbis eddig. Mindig lerendeztük az együtt töltött időnket egy pár semleges kérdéssel, Ő általában lelkesen mesélni kezdett valami számára fontos dologról, ami úgy nagyjából az esetek 80 százalékában a tánccal be is zárult. Néha felmerült, hogy „képzeljem el Taeminnel mi történt” vagy „Taemin mit csinált éppen”, amitől az igazat megvallva, falnak tudtam volna menni, de persze úgy voltam vele, inkább jobb az, ha elmeséli és tudok róla, minthogy titkolgatná és simliskedne. Ezután általában én tüzetesen elmondtam a véleményemet mindenről, ami csak szoba került. Érte bárkit képes voltam melegebb éghajlatra küldeni. Meséltem neki az én kis dolgaimról és az este rendszerint egy kiadós szexszel zárult. Erre használtuk el a szabadidőnket, persze mindketten örültünk, hogy végre a hosszas várakozás után láthattuk egymást, kibeszélhettük magunkból a problémáinkat, kiengedhettük az időközben felgyülemlett feszültséget és másnap egymás mellett kelhettünk fel egy új hotelben, már ha egyáltalán aludtunk az éjszaka. Néha még arra is jutott idő, hogy együtt igyuk meg a kis reggeli kávénkat. Most azonban minden annyira más volt.

- Jongin én... – nyögtem ki kínlódva, de láttam rajta, sőt egésszé egyszerűen éreztem, hogy ezúttal nem fogja elfogadni az oly berögződött mondataimat, amelyeket ilyenkor sütöttem el és habár komolyan is gondoltam, azért egy idő után már tényleg kezdtek sablonosnak hatni. A fene sem gondolná, hogy a szeretlek szó így el tud kopni, ha valaki ennyit használja. Erre is Ő ébresztett rá. A helyett, hogy válaszoltam volna, most először sírtam el magam előtte. Sosem azelőtt… Csak úgy potyogtak könnyeim megállíthatatlanul én pedig inkább tenyerembe temettem arcom, hogy mégse lássa, azt, ami egyértelmű. Lágyan csúsztatta vállamra kezét. Most már Ő is érezte, hogy valami nagyon nincsen rendben. Talán éppen ideje is volt.

-              Hol rontottam el ennyire?  - kérdezte feszült tónusban, mégis annyira gyengéden, mintha bármelyik pillanatban, bármely szavával összetörhetne. Ami, nos ... egyébként pont így is volt. Csak egyszer kellett megjegyeznie a „markolnivaló combjaimat” és a nagy fenekemet, hogy a mai napig szigorú diétát tartsak. Habár nem pontosan ezekkel a szavakkal élt és valószínűleg nem úgy értette, ahogyan én a szívemre vettem, mégis fájt. Annyira szeretnék tökéletes lenni számára. Mindennél jobban. Azt akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint ahogyan én RÁ.

Talán ezért vagyok ennyire feszült,

 talán ezért kapom fel ilyen hirtelen a vizet

és talán ezért akadok ki a legkisebb mozzanatokon is.

Az előírt adagom is a felére csökkentettem, hogy rekordidő alatt fogyjak le és ez valahogy az edzőmön kívül senkinek sem akaródzott feltűnni. 8 kilót fogytam két hét alatt. Az állóképességem a nullával lett egyenlő és a kondim sem volt rendben. A legkevésbé sem.

-              Nem a te hibád... - próbáltam visszanyelni könnyeimet. Nem szerettem volna, ha hibásnak érzi magát. Ő semmiképpen sem az. Erről az egészről csak én tehetek, én generáltam magamnak. Csupán az idióta képzeletem műve az egész beteges féltékenység. Mégis ahogyan ránéz a tánc partnereire... AZOKRA a LÁNYOKRA. Nem tehettem róla, de keserűség lepte el a szívem. Ahogy a combjaikra fogott, ahogy a derekukat markolta és érzéki táncot járt velük, felkorbácsolta a bennem szunnyadó kisördögöt.

„Talán mégsem csak a férfiakhoz vonzódna?”

„Talán én már nem vagyok elég jó?”

„ Nem tudom többé megadni azt, amire vágyik?”

Valahol mélyen tudtam, hogy csak túlságosan átszellemül. Hiszen a tánc a szenvedélye. Néha képes nagyon komoly túlzásokba esni, amikor a táncról van szó. Olykor elég, ha csak beszél róla és egy teljesen más emberré változik. Mégis hogy mondhatnám akkor el neki ezt az egészet? Hogy belepusztulok a féltékenységbe… hogy felemészt belülről… hogy sosem akarom, hogy mást érintsen rajtam kívül? Nos, valami ilyesmit makogtam is, de már nem emlékszem pontosan.

Csak arra emlékszem, ahogyan felettem támaszkodik és azt mondja “gyönyörű vagyok” … szüntelenül… újra… és újra… és újra…

Az igéző tekintete...

A visszafogott mosolya...

A dús haja...

A hibátlan,  hófehér bőre...

A hosszú ujjai...

A lábai...

A tökéletes alakja...

A mézédes hangja...

A látványa...

Ahogyan énekel...

Ahogyan táncol...

Ahogy magában fortyog valamin...

Ahogyan elveszti a türelmet...

A józan eszét...

Ahogyan egy apró izzadságcsepp gördül végig lustán mellkasán szex közben....

Nem tudtam megnevezni mi volt az pontosan, amiért képtelen voltam ŐT kiverni az agyamból, de egy biztos volt... Lee Hoseok folyamatosan a fejemben járt. Befészkelte magát tudatalattimba… annak legmélyebb zugába és ott vígan táncikált.

Létezés - 26

Cím: Létezés

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Kim Dongyoung (Doyoung) (NCT)

Feladat: Képpel írni

Író: 26

Kép, amivel írni kellett:

Sosem szerettem az embereket, vagy bármit, ami hozzájuk volt köthető. Az egyetlen dolog, ami igazán és nagyon érdekelt, az a gördeszkázás volt. Órákat el tudtam tölteni azzal, hogy a színes deszkákat néztem a boltokban vagy kerestem a számomra tökéletes cipőt. Végül persze mindig halálfejes mintánál és fekete cipőnél kötöttem ki. Csak azok tetszettek meg mindig, vagy kötötték le a figyelmemet. Jó, egyszer volt valami groteszk figurás deszkám is, de nem használtam sokáig. A mai napig ott porosodik a sarokban, a többi majdnem húsz között. Ilyen ez, ha az ember 6 éves kora óta egy falapon éli az élete egy részét, ami négy keréken gurul.
A közeli deszkapálya csak egy-két éve épült oda, hiszen a kormánynak és főképp az embereknek elege lett abból, hogy állandóan be voltak törve a szépen lekövezett területek a főtéren. Nem csodálom egyébként. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol viszonylag normális arcokkal találkoztam. Sose szóltak meg azért, mert cigizek, vagy bármi másért. Ugyanis egyébként meg mindenki beleköt mindenkibe, csak belém az átlagnál többször. Tanároktól és a szüleimtől, de még az állítólagos barátaimtól is megkapom állandóan, hogy minek dohányzol, akkor csak hamarabb halsz meg. Nem állítom azt, hogy olyan nagy késztetést érzek az öngyilkosságra, de nem is én vagyok az életét élvező ember tökéletes példája. Én csak vagyok.
Nem voltam hozzászokva az emberi kapcsolatokhoz annyira. Volt pár ember, akikkel elbeszélgettem. Esetleg még egy kicsit meséltem is, hogy mi van velem. Asszem’ őket kéne barátoknak hívnom. Igen, eddig jó vagyok. De ha valaki engem kérdezne meg, hogy a szerelem az mégis mi, akkor valószínűleg pofán röhögném. Viszont amikor én éreztem úgy, hogy szerelmes vagyok valakibe, akkor átbaszva éreztem magamat.
Volt egy fiú, akiről én magam sem tudom, hogy miért tetszett meg. Szimplán csak esztétikus volt a megjelenése. A fekete haja, fehérkés bőre, magas és vékony alakja, és a szemei. Meg az ajkai. Tökéletesen illettek hozzá. Még akkor is, ha azt mondják, hogy nincs tökéletes ember, mert hogy senki nem az, bla bla bla… én akkor mégis úgy éreztem. Persze össze voltam zavarodva, mert nem értettem, hogy miért gondolkozok én így valakiről.
Mivel nem egy picsogó és félénk tinipicsa vagyok, ezért az első nap, amikor megláttam a deszkapályán odamentem, és bemutatkoztam. Chanyeol néven mutatkozott be.
Igen, ez az a név, amit sosem fogok elfelejteni. És azt sem, hogy ő volt az első, akinek ugyanolyan cipője volt, mint nekem. Pont ugyanolyan.
Vele is jóban lettem, ahogyan mindenki mással a pályán. Megvolt ez a köszönőviszony. Ha úgy adta a helyzet, még a haveri is. Minden nap kijártam a pályára, ahogyan addig is, és őt is sokszor láttam. Mármint a többiekhez képest. Őt hetente minimum négyszer láttam kint, míg valakiket maximum háromszor.
Fel sem tűnt, hogy repült az idő. Nekem minden nap ugyanaz volt. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. Alvás, evés, pálya, evés, alvás. És ez így körbe és körbe…
Nem vettem észre, hogy vele is jó viszonyom lett. Egyik nap megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni vele valahová. Rábólintottam, mert végül is… jó lenne szocializálódnom egy kicsit. Csak annyira, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy aszoc vagyok.
Ez volt a mi első randink, amit akkor még nem is realizáltam. Csak megnéztünk egy filmet, utána pedig elmentünk enni. Azaz vettünk valami gyorskaját, és kimentünk a pályára, ami éjjel egész szépen ki volt világítva. Egyébként is ott van a rakparthoz közel, az is fényes mindig. Aznap baromi későn értem haza. Amikor beestem az ágyba, láttam, hogy odakint kel már fel a nap.
Szó szerint egy egész éjjelt eltöltöttem vele.
És a dolgok így mentek tovább. Észrevettem, hogy a közelében feloldódok egy kicsit. Beszédesebb vagyok, néha még vicces is tudtam lenni, ha akartam. Ő volt az első olyan személy, akinek meg tudtam nyílni.
Bár ha Jaehyun nem mondja, akkor valószínűleg sosem veszem észre, hogy tetszem neki.
Csak ezután kezdtem én is így látni őt.
Hetek teltek el, mire végre mondott valamit. Nem akartam bunkó lenni, de elnevettem magamat. Amikor láttam rajta, hogy szomorú lett, akkor elkezdtem hevesen rázni a fejemet.

- Ne, ne, ne! Nem így értettem! – mentegetőztem. – Csak olyan aranyos voltál. – kuncogtam fel halkan fejemet lehajtva, majd egy gonosz vigyort varázsolva arcomra felnéztem rá megint. – Egyébként is tudtam már egy ideje. – dugtam ki a nyelvem. Elkerekedtek a szemei.
- Mióta? – kérdezte meg. – És kitől?
- Megvannak a forrásaim. – mentettem meg legjobb barátom picsáját egy mondattal. – Nem köpöm be az informátoromat. – mosolyogtam.
- Megölöm Jaehyunt. – dörzsölte meg a szemeit majd karolta át fél kézzel a vállamat.
- Nehogy. – csaptam mellkasba.

Akkoriban lett volna a számomra egyik nagyon fontos verseny döntője. Akárhányszor lehetőségem volt rá, mindig mentem, de sose nyertem eddig. Nagyon sokan mondták a pályán, hogy idén esélyem lehet arra, hogy az első legyen, de ahhoz sokat kellene gyakorolnom, amire nem mindig volt erőm. Meg főképp agyam. Gyűlöltem, hogy a szerelem így eltántorított a célomtól.
A verseny napja hamarabb eljött, mint hittem, így csak a tapasztalatomra és a verseny előtti 15 perces felkészülési időre hagyatkozhattam. Jaehyun és Chanyeol mindketten ott voltak velem, és mondták, hogy oké lesz, mégis bizonytalan voltam.
Végignéztem a többieket, és unottan konstatáltam, hogy mindenki rosszabb nálam.
- Nyugi Doyoung, király leszel. – veregette meg a vállamat legjobb barátom, amit egy apró mosollyal nyugtáztam.
Nagyjából egy félóra után sorakoztatták fel külön a versenyzőket egy rövid tájékoztató után, ami minden évben ugyanaz volt. Utána leültünk a földre, mint a többiek. A versenyzőkkel általában mindig megbeszéltük a másik produkcióját, aztán ebből lett állandóan a balhé, amiből én egy aranyos vállrántással kihátráltam.
Az utolsó előtti voltam, de amikor felmentem a pályának a magasabbik pontjára, körbenéztem.
Sehol nem láttam Chanyeolt. Összezavarodtam. Megígérte nekem még tegnap, hogy biztosan itt lesz, erre meg mégis hol a faszban van?
Azon vettem észre magamat, hogy túl sokat bambulok. Lassan nekiindultam, és egészen jól ment, amikor rontottam. Nem is kicsit. A csuklóm azonnal elkezdett dagadni az esés hatására. Be is lilult. Lehajtottam a fejemet, majd összeszorítottam a szemeimet, nehogy elkezdjek sírni.
Megalázva és cserben hagyva éreztem magamat.
Jaehyun odasietett hozzám, de ellöktem magamtól. Megtöröltem az arcomat, mert éreztem, hogy nedves lett. Elsiettem onnan.
Leszedtem a kendőt a gatyám széléről, majd amilyen szorosan csak tudtam a dagadt csuklómra kötöttem. Kurvaélet, hogy nem megyek vissza semmiért és senkiért sem.
Egész délután a városban sétáltam, ott sem épp a legforgalmasabb helyeken. Nem értettem, hogy hogyan tudtam ekkorát rontani. Idiótának éreztem magamat, hogy belé tudtam szeretni. A fejemben ezernyi és ezernyi kérdés volt, amire nem kaptam választ, de nem is biztos, hogy akartam tudni.
Hirtelen elment a kedvem az egésztől. Biztos, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Lehajtott fejjel sétáltam egy parkhoz, majd ott levágtam magam egy padra. Élni sem volt kedvem. Lehunytam a szemeimet, és csak hagytam. Hagytam, hogy olyanok legyenek a dolgok, mint minden előtt.
Csak léteztem.
Pár perc múlva hallottam, ahogyan egy fiú és egy lány nevet. Egyre közelebb értek hozzám. Kinyitottam a szemeimet, de nem kellett volna. Chanyeolt láttam egy lány mellett.
Éreztem, hogy majdnem rám jött a sírás, de visszatartottam. Amíg el nem mentek mellettem. Észre sem vettek, mondjuk messze voltam tőlük.

Ez volt az utolsó emlékem róla és a pályáról.

Eltűntem onnan, megpróbálva mindent elfelejteni.

Sosem hagytam neki, hogy megmagyarázza.

Breakpoint - 25

Cím: Breakpoint

Páros: Park Chanyeol (EXO) x Lee Jihoon (Woozi) (Seventeen)

Feladat: Idézettel írni

Író: 25

Idézet: 

"Beszélj hozzám és ne rólam 

én az életemet nem a falra írtam” 

- Leander Kills

Kora délelőtt volt, mikor grafitszürke felhők bukkantak fel a horizonton. Megállíthatatlanul úsztak az égen egyenesen a város felé, maguk előtt kergetve néhány szelíd bárányfelhőt. Egész nap tikkasztóan meleg volt, már-már fojtogatott a párás levegő, így felüdülés volt éreznem a feltámadó, hűs szellőt arcomon, mit a közelgő vihar hozott magával. Akárcsak három éve...

Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon lágy esőként indult a tomboló vihar, ami aztán fákat csavart ki a helyükről és megrongálta a várost.

Soha sem szerettem a nagy viharokat. Mondhatni, mindig is tartottam tőlük féktelen erejük miatt, ugyanakkor tiszteltem is az időjárást, mert nem hajtott fejet az emberek vasakarata előtt. Sőt, szeszélyes vadságával félelmet ébresztett a mindenen uralkodni vágyó senki emberekben.

A mindent elsöprő viharok helyett, jobb szerettem a csöndes esőzéseket, mikor útnak indulhattam az eső illattal telített utcákon. Nézhettem a gyűlő tócsák végtelen ringatózását és fodrozódását, miközben az esőcseppek hűvösen koppantak fejemre, vagy bőrömre. Három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon, éppen ilyen az idő volt.

Három éve a grafitszürke felhők közé néhol egy-egy galambszínű is bevegyült, hogy együtt átússzák az ég végtelen kék tengerét, komor félhomályba burkolva a hangyákként nyüzsgő földieket.

A kávézó gyönyörű panoráma ablakaira nesztelenül hulltak a hűvös esőcseppek, majd játszi könnyedséggel leszaladva húztak maguk után csíkot az ablaküvegre. Azon a vékony, tünékeny vízsávon kívül semmi sem bizonyította, hogy ott jártak valaha is, mert helyükre újabb cseppek hullottak, és elmosták az előzőek nyomait.

Olyanok voltak akár az emberek... Tünékeny természeti csodák, akik után csak halvány jelek, utalások maradnak, ha egyszer már nem lesznek.

Halkan koppant előttem a műanyag a bárpult gránitlapján, mire bambulásomból feleszmélve pillantottam a pultos fiúra, majd kérdőn az elém helyezett felmosó vödörre.

- Ha kicsorogna a nyálad - bökött állával a műanyag felé, miközben tenyereit a gránitlapra támasztotta. - Ha a helyében lennék, rég feljelentettelek volna zaklatásért. Egy hét alatt, mióta fel lettél véve többet bámultad őt, mint az összes csaj, aki miatta jár ide együttvéve.- Most nem is őt bámultam - toltam Johnny felé a vödröt. - Csak elgondolkodtam.

- Mi nyomja azt a hatalmas szíved, Chanyeol hyung? - könyökölt Dowoon a pultra helyet foglalva mellettem. - Nekünk elmondhatod.

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem ül itt velünk.

Halkan koccant össze a porcelán csésze az üvegasztal lapjával, most mégis felzavarta a kávézó nem mindennapi csendjét. Felé pillantottam. Azt hittem meghallotta, amit mondtam, és ki fog oktatni, hogy foglalkozzak a saját dolgommal. Azonban ő nem foglalkozott velünk.

Mutató ujjával végig simított a fehér porcelán fülén, majd ölében összefűzte ujjait. Mélybarna szemeit felvezette az ablaküvegen, végül a szürke felhőkön állapodott meg.

- Mintha imádkozna - gondoltam, s a gerincem mentén végig futott a hideg miatt libabőrös lett az egész testem.

Bőre még a porcelánnál is törékenyebbnek és sápadtabbnak tűnt, szinte látni engedte az ereit. Ajkai cserepesek voltak, haloványabbak, mint bármikor, és apróbbak. Szőkére festett haja, azonban rendezetten keretezte arcát. Apró, cicás szemei alatt halványlilás csík tanúskodott kialvatlanságáról.

Ezekben, a rossz időszakjaiban jobban féltettem, mint valaha...

- Máskor mindig ideül, még akkor is, ha Chanyeol hyung az átlagosnál is hülyébben és idegesítőbben viselkedik. - tette hozzá Dowoon, mire némaság telepedett ránk, hosszú percekre.

- Menj már oda! - lökte meg Johnny a vállam, olyan erővel, hogy majdnem kiestem a bárszékből.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé dühösen.

- Az hogy, ha most nem mész oda, akkor... - szemei szikrákat szórtak, mégsem folytatta mondatát.

- Akkor? - könyököltem a pultra.

- Johnny! - Dowoon mély hangja hezitálásra késztette. Láttam, amint a szeme sarkából az ablak előtt ülő Jihoonra néz, aztán már sokkal halkabban fejezte be mondandóját.

- Akkor lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőséged szemtől szembe beszélni vele.

- Johnny, Jihoon megmondta, hogy...

- Tudom - szakította félbe a fiatalabbat.

Láttam, ahogy Johnny és Dowoon ajkai tovább mozogtak, miközben a fiatalabb gyilkos pillantásokkal bombázta a másikat, de egy árva szavukat sem hallottam. A világ elnémult. Hézagosan emlékeszem, hogy felálltam a székből, majd a gravitációval és remegő térdeimmel küzdve odasétáltam az asztalhoz, ahol Jihoon ült már reggel óta.

Mikor mellé értem, ő felnézett rám. Gesztenyebarna tekintete találkozott az enyémmel, és úgy éreztem soha többé nem ereszt el. Szemeiben alig volt fény, mégis biztos vagyok benne, a lelkemig látott abban a pillanatban. Látta a félelmem, szomorúságom, a tehetetlenségemből adódó kétségbe esettségem, és meghasadó szívem, mi magatehetetlenül vergődik mellkasomban.

Nem is tudom mit gondoltam, mit mondok neki, ha már ott állok előtte. Talán semmit. Sőt, biztosan semmire sem gondoltam abban a minutumban, mert képtelen lettem volna, egy értelmes gondolatot is összerakni. Mégis reménykedtem benne, hogy csak egy ízléstelen vicc akart lenni Johnnytól, és mikor odamegyek Jihoonhoz, ő hangosan felnevet majd. De nem ez történt.

Hosszú percekig bámultam Jihoon gyönyörű szemeit, mire talán megunta szótlanságom, és kettévágta gyenge hangjával a köztünk beállt csendet.

- Nem ülsz le?

A vele szemben elhelyezett székre sandítottam, majd jobb kezemmel kihúztam és helyet foglaltam. Arra számítottam, hogy ismét a felhős eget fogja nézni, de nem így tett. Barna szemeivel megkereste, és magához láncolta tekintetem, ugyanazzal az átható pillantással. Újabb hosszú percekig figyeltük egymást, mígnem megint az ő hangja zavarta fel a csendet.

- Kérni szeretnék tőled valamit, Chanyeol - érdeklődve felhúztam egyik szemöldököm. - Megtennéd, hogy hazakísérsz?

Máskor bő szókincsem ezúttal cserbenhagyott, nem tudtam egy szót se kinyögni.

- Én, most Jihoon lakására fogok menni? - kérdeztem magamtól.

Kínomban csak bólintani tudtam, majd felpattantam a székből. Megálltam előtte, és felé nyújtottam kezem, hogy segítsek neki felállni. Emiatt először furcsán nézet fel rám, de elfogadta segítségem.

Ujjai lágyan simultak tenyeremhez, akár a selyem. Az én kezem övéhez képes durva volt, és érdes. Féltem, felsértem Jihoon gyengéd bőrét, így a lehető legóvatosabban zártam ujjaim közé kicsiny kezét. Kérésének eleget téve a pulthoz kísértem, ahol megkérte Dowoont és Johnnyt, hogy tartsák a frontot helyettünk, amit nem volt nehéz megtenni, mivel egy árva lélek sem tartózkodott a kávézóban, majd elköszöntünk, és egy esernyőt felkapva útnak indultunk.

A grafitszürke felhőkből szakadatlan potyogtak az éltető vízcseppek, mik lassacskán bőrig áztatták az egész várost. Jihoon utcákon keresztül beszélt, míg én csak hallgattam kellemes hangját. Elmesélte, miként derült ki a betegsége. Elmondta, hogyan élte meg a rosszabb időszakokat, a hangulatingadozásokat. Megosztotta velem az egész életét, és nekem csak annyit kellett tennem, hogy végig hallgatom, amint kinyílik nekem.

Úgy éreztem, azokban a percekben közelebb voltunk egymáshoz, mint valaha, mégis egyre távolodunk el a másiktól.

Fél óra séta után elérkeztünk egy tömbházhoz, aminek a második emeletén volt Jihoon lakása.

Megkért rá, hogy kísérjem fel, és legyek mellette.

Befektettem az ágyba, mert nagyon elfáradt. A szobájában pont az ablak alatt volt az ágy, így a gyér fénytől hófehér lett arca. Szemei alatt a karikák elmélyültek, és sötétebbek lettek. Magához hívott, hogy feküdjek mellé, és öleljem meg. Ezután minden olyan gyorsan történt...

Azt mondta, hogy ha elalszik, akkor az orvosok szerint kómába esik, de a teste mindenképpen feladja majd harcot rövid időn belül, így az alvás számára egyet jelent a lassú, ámde fájdalommentes halállal.

Emlékszem, ahogyan égető könnyek gyűltek szemeimbe. Hezitáltam, mit tegyek. Tegyem meg, amire kér? Vagy ne, és akkor talán tovább élt volna?

Végül azonban minden önös szándékomat félre téve mellé feküdtem, és átöleltem őt. Teste annyira aprócska, és törékeny volt a karjaimban, hogy féltem szorosabban ölelni. Pedig legszívesebben agyon szorongattam volna. Részben azért, hogy elhiggyem, nem álmodom, és valóban a karjaiban tarthatom őt. Részben pedig azért, hogy vigaszt keressek legmélyebb bánatomban.

Akkor történt meg, hogy szerelmet vallottam neki, majd arra kért, hogy csókoljam meg, mert még soha sem csókolózott.

És akkor történt meg, hogy először és utoljára megcsókoltam őt...

Azután, a röpke csók után nyakhajlatomba fúrta fejét, míg én feje búbjára tettem állam. Ahogy lassult Jihoon légzése, úgy lett úrrá rajtam egyre jobban a bánat.

Utoljára elmondtam neki, mennyire beleszerettem, már az első pillanatban, mikor beléptem a kávézóba. Hogy mennyire nagyon gyönyörű ő maga, a jelleme, a szeme, a mosolya. Bevallottam neki, mennyire fog hiányozni, és milyen szívszaggató érzés tehetetlennek lenni nagy melák létemre.

Jihoon mosolygós hangszínén megköszönte a szeretetem, és hogy mindezt bevallottam neki. Karjai szorosabbra fűzte körülöttem. Miközben beszívta a levegőt tüdeje megremegett, majd egy fáradt szusszanással elaludt. Mindörökre.

Kedves Zsűri.

Mikor elolvastam a felhívást, miszerint foglaljam rövid novellába életem legnagyobb fordulópontját, ami a legnagyobb hatással volt rám, vonakodtam benevezni. Ugyanakkor tudom, hogy valahogyan ki kell törnöm a drogok, a cigaretta és az alkohol hármas bűvköréből. Így, ha az emlékezés az ára, hát megteszem. Ezen információk ismeretében remélem, megértik miért egy idézettel indítottam a történetet. Ugyanakkor megértem, amennyiben nem engem választanak, mégis köszönöm, hogy elmesélhettem Önöknek azt az eseményt, ami törést jelentett az életemben.

Üdvözlettel

Park ChanYeol

Napról napra - 24

Cím: Napról napra

Páros: Kim Yugyeom (GOT7) x Jeon Jungkook (BTS)
Feladat: Idézettel írni

Író: 24

Idézet:

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen;
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem.”

- Juhász Gyula

 A semmiből előtörő felhőszakadás rázta fel Szöul amúgy sem nyugodt utcáit. Az eddigi kellemes, májusi napsütés helyett úgy tűnt, legalább ősz lenne. A hőmérséklet jóval lentebb esett, mintha az időjárás gúnyt űzne az emberekből. Elhitette velük, hogy bizony a tavasz megérkezett, aztán nagyot kacagott rajtuk, hogy mennyire naivak. A rengeteg, rohanó ember, akik nem néztek időjárás jelentést, a fejük fölé tartva azt, ami éppen a kezükben volt, próbálták magukat védeni a hideg cseppek ellen. Aki volt olyan okos, hogy esernyőt vitt magával, az alá húzódva sietett, hogy a kelleténél ne legyen jobban vizes. Az emberek nem szerették az esőt. Mindig akkor jött, amikor nem kellett volna. Felborítva ezzel terveket, programokat. Mindezek ellenére, kitűnt egy magas férfi a tömegből, akinél nem volt esernyő. A többi emberrel ellentétben, nem vette sietősre a lépteit. Nyugodtan sétált az utcán, a szakadó esőben, mintha semmi gondja nem lenne az égvilágon. Hajából és felsőjéből csöpögött a víz, nedves, sötét tincsei a szemébe hullottak, így eltakarva íriszeit a kíváncsi tekintetek elől. Az emberek furcsállva néztek rá, elvégre, ki az az épeszű, aki egy zivatar kellős közepén, esernyő nélkül nekiáll sétálgatni? Külső szemlélőként persze könnyű volt ítélkezni a fiatal férfi felett. Nem ismerték, nem tudhatták, hogy mi oka volt ezt tenni.

 Lassú, ráérős léptekkel haladt előre. Nem is igazán figyelt, hogy merre ment, a lábai szinte vitték maguktól. Nem volt célja, nem akart semmit, egyáltalán nem figyelt a körülötte lévő világra. Mélyen a gondolataiba temetkezett, nem is látott semmit. Nem vette észre, hogy az emberek furán bámulnak rá, hogy vele ellentétben, mindenki sietve lépett el mellette, csupán egyetlen pillantást vetve rá, az mégis tele volt ítéletekkel. Úgy érezte, semmi értelme nincs tovább. Elkövette azt a hibát, hogy abba az emberbe szeretett bele, akiről pontosan tudta, hogy mást szeretett. Élete egyik legnagyobb hibája volt, de nem tudta irányítani az érzéseit. Lábai automatikusan megtorpantak, ahogy egy zebrához érkezett. Mellette több ember is hasonlóképp cselekedett, így egy darabig védve volt a jéghideg esőcseppek ellen. Ez sem érdekelte. Érdektelenül bámult át az út másik végére, majd az úttestre, ahol autók százai haladtak át. Az a fény kavalkád, mikor megpróbálta megszámolni a piros kocsikat, teljesen bántotta a szemét, így tekintete inkább a lábai előtt fekvő csatornára tévedt. Az eső sebesen zúdult be az apró kis lyukakon, örvényszerűen, mintha csak őt is be akarná szippantani.

 A tömeg megindult, ám ő nem mozdult. Páran meglökték a vállát, ahogy sietősen át akartak kelni a zebrán azalatt a pár másodperc alatt, de ő meg sem moccant. Továbbra is a csatornát figyelte, teljesen arra koncentrált. Úgy érezte, legszívesebben ő is eső lenne. Szeretett volna az lenni, mert akkor bűntudat nélkül érhetne hozzá a másikhoz. Érzelmeket tudna belőle kicsalni, legyen az öröm, vagy harag. Végigsimogathatná az egész testét, beférkőzne még a bőre alá is. Egy forró, nyári napon, ő lehetne számára a megváltás. Ő csalna egy mosolyt az arcára, ahogy a naplementében hazafelé sietne, de még azelőtt elkapná, hogy fedezékbe menekülhetne. Nagyon szeretett volna eső lenni. Minden vágya ez volt jelen pillanatban. Ironikus, hogy eddig nem kedvelte az esőt. Most mégis egy eddig utált természeti jelenségre irigykedik. Szánalmas, hogy több érzelem fűzi az esőhöz, mint hozzá. Nem hitte volna, hogy valaha ideáig jutnak el. Persze, eddig is tudta, hogy a másik érzései messze nem olyan tiszták, mégis hitt. Reménykedett, hogy idővel majd más lesz, jobb. Végig kínozta magát, hiszen akárhányszor a szemébe nézett, tudta. Fájdalmat okozott saját magának azzal, hogy hitt benne, a másik viszont fogja szeretni. Mégis szerette ezt az érzést. Édes fájdalom volt ez, mert legalább a másik közelében lehetett. Megadta neki azt, amit mástól nem kapott meg, de titkon mindig az elérhetetlen után áhítozott.

- Minden rendben? – szakította ki gondolataiból egy kellemes, női hang.

 Odafordította a fejét, és nem kellett csalódnia. Egy húszas évei végén járó hölgy érdeklődött a hogyléte felől. Ő mégsem bírt válaszolni. Továbbra is ott állt a járdaszegélyen, azt sem vette észre, hogy az autók felcsapták a sáros vizet, az pedig a márkás cipőjén és farmerján kötöttek ki. Nem tudta, hogy ez a nő mégis miért szólította meg. Neki is csak tovább kellett volna mennie, egyetlen szó nélkül, ahogyan a többi ember. Vajon mi vehette rá, hogy mégis hozzá szóljon? Felemelte fejét, majd ismét az út túloldalára pillantott. Több ember gyülekezett ott is a zebrán, így biztos volt benne, hogy hamarosan megint zöldre fog váltani a lámpa. Talán csak nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg, ha már itt állt mellette. Nem lehetett ez több, puszta kíváncsiságnál, mintsem aggodalom. Amin persze nem lepődött meg. Elvégre, az emberek kíváncsi lények. Minden bizonnyal, ez a nő is arra lett volna kíváncsi, mi a fenéért áll az esőben. De tényleg, miért is? Miért kínozza magát, miért okoz még ennél is nagyobb fájdalmat saját magának, mikor tisztában volt azzal, hogy felesleges? Talán még mindig abban reménykedik, hogy egy kis idő elteltével belátja a másik, hogy semmi esélye egy olyan szekér után futnia, amit soha nem érhet utol. Mégsem számított rá, hogy ennek ellenére, a szemébe mondják, hogy többé nincs rá szükség. Mert nem szeretik viszont.

- Igen. – Hangja halk volt, mégis kemény, a nő is felkapta a fejét, aki már minden bizonnyal rég lemondott arról, hogy valaha válaszra bírja a fiatal férfit. – Minden a legnagyobb rendben.

 Mindazok ellenére, hogy neki csupán az volt egyetlen hibája, hogy szerelmes volt egy olyan emberbe, aki mást szeret, soha nem hitte volna, hogy egyszer ez okozhatja a vesztét. Veszekedtek. Pontosan látta maga előtt, ahogy dühös, értetlen tekintetét az övébe fúrta, sötét íriszei szinte lángoltak. Soha azelőtt nem veszekedtek ennyire. Volt, hogy összekaptak már butaságokon, de azok soha nem voltak komoly dolgok. De akkor, mikor életében először szerelmet vallott a másiknak; ő kiakadt. Minden szava itt van a fejében. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat. „A megállapodás úgy szólt, hogy ez nem szól többről, mint barátság extrákkal!” Hogy is ne, ő már réges-régen sokkal többet érzett ennél, de éppen ezért nem vallotta be soha a valódi érzelmeit. Tudta, hogy csak vita lenne belőle. De ahogy telt az idő, beleszeretett a másikba, később pedig ezt egyre kevésbé tudta elrejteni. Már nem voltak elegek a néhai találkozók, a lopott pillantások az emberek válla fölött, a titkos, apró érintések. Többre vágyott, jóval többre, és végig azt hitte, hogy a másik is viszonozza ezeket az érzéseket. Ám nagyon csúnya tréfát űztek vele odafent. „Mégis hogy mondhatod azt, hogy szeretsz?” Ez a kérdés volt mind közül a legfájdalmasabb. Érezte, hogy, hogy megrepedt benne valami, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal az érzelmei felfedésével, de hogy mindent tönkre fog tenni, arra nem számított.

 Képtelen volt magában tartani azt az egyetlen, apró vallomást. „Szeretlek.” A világ egyik legszebb szava, mégis a legnagyobb kínt is az ezzel járó érzelmek tudják okozni. „Bocsáss meg nekem. Bocsáss meg, amiért szeretlek.” Hiába kért elnézést, a másik is pontosan tudta, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Az érzelmeink felett nem uralkodhatunk, mégis azt kérdezte tőle, hogyan szerethetett belé. A fejéhez vágta, hogy ennek semmi értelme, és hogy felesleges utána reménykednie. De hogy ne tudná szeretni, mikor a titkos találkákon olyan sóvárogva sóhajtotta ajkaira a nevét? Ahogy gyönyörű, hófehér bőrén megcsillantak az izzadtságcseppek, ahogy alatta vonaglott? Amikor a kéjtől csillogó szemeivel az övébe nézett? Ahogy hangosan nyögdécselt minden egyes apró csók miatt, amit a nyakára nyomott? Mikor a beteljesedés pillanatában apró körmeit a hátába vágta, míg másik kezével a hajába túrt, úgy húzva még közelebb magához? Egy igazi angyal volt. Pusztán a létezésével is szebb volt a világ. Az pedig, hogy egy igazi angyalt tudhatott a magáénak, felülmúlta minden elképzelését. Mégis, egyetlen pillanat volt, hogy ezt a tökéletesnek hitt kapcsolatot összetörje. De be kellett látnia, hogy csak túl vak volt. Elborította az agyát a rózsaszín köd, így nem láthatta meg, hogy mikor a másik alatta sóhajtozott, végig másra gondolt. Jól tudta, hogy másba szerelmes, de egy idő után elhitette magával, hogy ez nincs így. Nos, szépen pofára esett.

 Amikor a lámpa zöldre váltott, a tömeggel együtt lépett le az úttestre, majd szinte sodorta őt a rengeteg ember, egyenesen a túloldalra. Mikor ismét a járdán állt, visszanézett a válla felett. Keserűen elmosolyodott, hiszen jól tudta, hogy ezzel elengedte őt. Elengedte azt az embert, aki a világot jelentette számára. Akit a fellegekbe repíthetett volna, az mégis letaszította a mélybe. De ilyen a szerelem. Fájdalmas. Megtanult vele élni, hiszen évekig ebben az édes fájdalomban élt. Mégis be kellett látnia, hogy így lesz a legjobb. Hagyta, hogy a másik kihasználja őt. Hogy míg ő odaadta neki a szívét, az csak kosárlabdaként használta, olykor feldobva a magasba, ezzel boldogságot okozva neki; majd mikor vége volt a meccsnek, elhajította egy üres szobába; majd ha újra szüksége volt rá, elővette. Mégsem tudott rá haragudni. Hiszen pontosan tudta, milyen érzés a viszonzatlan szerelem. Azzal a különbséggel, hogy míg ő kaphatott belőle egy darabot, a másik mindvégig csak álmodozhatott róla. Ennek ellenére, nem tudta volna megmondani, kinek fájt jobban ez az elválás. Neki, aki bár kapott egy szeletet a boldogságból, de az soha nem lelt viszonzásra; vagy a másiknak, aki soha nem kaphatta meg, amit szeretett volna, csak egy pótlékot. Sóhajtott egy mélyet, majd felemelte a fejét az ég felé.

 Az eső tisztára mosta. Hagyta, hogy kiűzzék az összes gondolatot a fejéből, hogy elmossa azt a fájdalmat, amit érzett. Tiszta lappal akart indulni, hogy mikor egy új napra ébred, minden más legyen. Napról napra, egyre kevésbé fog fájni, míg egyszer csak teljesen megszűnik. Hitte, hogy minden jóra fog fordulni, hogy a másik megtalálja majd a boldogságot, még ha nem is vele, egy olyan személlyel, akit tényleg, őszintén szerethet. Teljes szívvel remélte, hogy minden rendben lesz, és tanultak a leckéből mind a ketten. Ahogy az esőcseppek az arcát érték, szeméből is kigördült egyetlen könnycsepp, ezzel is jelezve, hogy most búcsúztatta el végleg egykori szeretőjét.

- Viszlát, Jungkook…